2014. december 27.

Hipervándor

David (Hayden Christensen) fulladás közben fedezi fel, hogy különleges képességgel rendelkezik. Ő Vándor, aki képes egyetlen pillanat alatt bárhová eljutni a Földön. Vágyainak semmi sem szab gátat, bármilyen falon vagy biztonsági rendszeren át tud hatolni. Ám egy nap rájön, hogy vadásznak rá, ráadásul természetfeletti adottságával nincs egyedül. Cox (Samuel L. Jackson) és szervezete évszázadok óta kíméletlenül vadásznak a Vándorokra és a családtagjaikra. David mindent elkövet, hogy megmentse apját (Michael Rooker) és a szerelmét, Millie-t (Rachel Bilson). (port.hu)

Újabb véletlen filmválasztás, ám ezúttal a szerencsétlenebb fajtából. Az ötlet, a teleportálás képességével rendelkező hétköznapi főhős, ugyanis szerintem nagyon jó, főleg, mert ez a tulajdonság időnként mindenkinek nagyon jól jönne...

A gond inkább a megvalósítással volt. Mondhatnám azt viccelődve: hiába láttunk viszont két jedi-lovagot is, az erő már nincs velük... Hayden Christensent már Anakinként sem szerettem túlzottan, nem csoda hát, hogy Samuel L. Jackson sem tudott még megbocsátani neki viselt dolgaiért, ezért üldözte ilyen elszántan. Én viszont inkább színészei képességeinek hiánya miatt voltam rá pipa, bár az tény, a cuki "alulról fölfele nézünk csábosan" beállásai miatt a volt gimis osztályfőnökömtől minimum egy dicséretet kiérdemelne, megvalósította ugyanis ezzel azt, amit annak idején a tablófotózáson egyikünknek sem sikerült... A barátnője is elég kis jellegtelen, barátja-harcostársa pedig hiteltelelen figura, akiről nehezen tudom elhinni, hogy érdemben fel tudná venni a harcot a rosszfiúkkal.

A technikai kivitelezésről nem tudok nyilatkozni, mivel engem általában nem ez köt le egy filmben, de azt hiszem elviseltem volna kicsit ütősebb látványelemeket is. Viszont az szerintem mindent elárul, hogy az egész filmből a legemlékezetesebb az a rész lesz számomra (mármint ha lesz egyáltalán ilyen), ami a római Colosseumben játszódik.

Az ígéretes felütés után tehát valahogy elaprózódott a film és már nem nagyon tudott lekötni, inkább csak amolyan "essünk túl rajta" felkiáltással néztem végig.

2,5/5

Csizmás, a kandúr

Kandúr San Ricardo falu árvaházában nevelkedik, itt barátkozik össze Tojás Tóbiással. Arról álmodnak, hogy megszöknek, ám nem sikerül a terv, és emiatt összekülönböznek. Egy napon Kandúr megment a dühöngő bika elől egy fehércselédet. A falu népe hősként ünnepli, ekkor kapja kackiás kalapját és a legendássá vált csizmáját - így lesz belőle Csizmás Kandúr. Újra felbukkan Tojás Tóbiás, aki a varázsbabot akarja megszerezni. Csizmás Kandúr és a csinos macskalány, Cicus segítségét kéri. Dolgukat megnehezíti a két gonosztevő, Jani és Juli felbukkanása. (port.hu)

Ritkán nézek animációs filmeket, a Shrekket meg már az első résznél is untam, így aztán ezt a spin-offot is csak véletlenül csíptem el, a tv kizárólag háttérzaj szolgáltatása céljából volt bekapcsolva. De valahogy mégis felkaptam rá a fejemet, végignéztem és remekül elszórakoztam rajta.

Könnyű ez, ha az embernek nincsenek elvárásai. Elvégre, mi kell egy kis tv előtti kikapcsolódáshoz? Jópofa történet, szerethető főszereplő, barátság, kis cica-csábítgatás, bosszú, latin zene és temperamentum, édi-bédi szomorú cica-szemek, érzelmi húrok megpendítése, igényes animáció, humor, humor, és persze még több humor. Ezek pedig mind együtt vannak és meg is elégszem vele, hiszen kikapcsolódás a cél, nem pedig világmegváltás. Tehát most elégedett vagyok, kellemesen csalódtam, hiszen ha hallgatok az előítéleteimre, már régen rásütöttem volna a gügye bélyeget a filmre...

4/5


2014. december 20.

Legbelső félelem

A tárgyalótermi légkörben játszódó filmek holtbiztos ismertetőjegye a mesterien adagolt feszültség és a kikezdhetetlen logika. Az alapanyagokból e történetben sincs hiány. Martin sikeres, arrogáns és jóképű ügyvéd, aki bármikor vállalja a harcot, ha annak elég hangos médiavisszhangot lehet teremteni. Elvállalja egy vad utcagyerek képviseletét, akit Chicago egyik legbefolyásosabb emberének meggyilkolásával gyanúsítanak. Nem humanitárius szempontok vezérlik, nem is az igazság keresése: ő saját verzióját szeretné előadni az igazságról. Volt főnökén is bosszút szeretne állni, ráadásul a vád képviselője sem közömbös számára érzelmileg: Janet és Martin korábban szenvedélyes szeretők voltak. A sokfelé aprózott feszült figyelem megtéveszti Martin érzékeit: nem veszi észre a számára készített csapdát. (port.hu)

"Átverős"-ügyvédes-nyomozós film, kicsi izgalommal, kicsi flörttel, nagyon sármos Richard Gere-rel és nagyon fiatal Edward Nortonnal. Sem több, sem kevesebb ennél, de igazán érdekessé a színészi játékok teszik, nem pedig a történet. Bár ez utóbbi lehet, hogy az én hibám: túl sok krimit láttam talán már életemben? (Nem.) De sebaj, legalább megtudtuk, hogy Richard Gere-nek minden jól áll - sokszor hangzott el ugyanis tőlem ez a mondat filmnézés közben. Talán ha nem egy fiúnak kellett volna ezeket végighallgatnia, nagyobb megértésre találok.

3/5

2014. december 13.

Szemtől szemben

A legprofibb rendőr játszmája a legprofibb bankrabló ellen. Neil McCauley (Robert De Niro) a bűnözők királya az évszázad bűntényére készül. Vincent Hanna nyomozó (Al Pacino), a rendőrség legjobb koponyája, aki már szinte mániákusan üldözi McCauleyt, bármi áron el akarja kapni. Hanna a leggyengébb láncszemet, Christ (Val Kilmer) figyelteti, akit a barátnője megzsarolásával próbál elkapni. A rablást végül sikeresen végrehajtják, a menekülési tervbe azonban hiba csúszik. (port.hu)

Három dolog jutott eszembe a film közben:

1, Amikor még nagyon-nagyon kicsi kislány voltam és először láttam akciófilmeket, jól elhatároztam magamban, hogy ha nagy leszek, én bizony mindig golyóálló-mellényben fogok közlekedni, mert hát sosem lehet tudni, ezekben az ámérikai filmekben is mindig össze-vissza lövöldöznek az utcán szegény járókelők között... de én majd jól kifogok ám rajtuk! :)

2, Egy kapcsolatban nem kell "megfelelni". Úgy értem, küzdeni a megfelelésért. Ugyanazokat a dolgokat szeretni, csinálni, értékelni. Furcsa ezt felismernem, mert valahogy nagyon mélyen belém ivódott ez a megfelelni vágyás. De tessék, itt vigyorog szembe minderre egy nagy fityisz válaszul. Mi kell a szerelemhez? Dunsztom sincs. Az olyan megfoghatatlan valami. És tök mindegy, hogy a másik szabadidejében bélyeget gyűjt vagy bankot rabol, romantikus drámákat néz-e vagy akciófilmet. Nyilván, a közös érdeklődés, hobbi, életmód, stb. megkönnyítheti a mindennapi közös létet, de... de baromira nem ez a lényeg szeretet-fronton.

3, SPOILER Milyen furcsa, hogy a modernebb bankrablós filmekben (lásd: Ocean-filmek), ahol ugyanígy a jófej, érzékeny, érzelmes, kissé sérült, magányos, de végtelenül szimpatikus rosszfiúknak szurkolunk - a rosszfiúk nyerhetnek is. De 20 évvel ezelőtt ez még nem így volt. Nem hogy nem sétálhatnak el a naplementében boldogan, de még élve sem maradhatnak a film végén... Olyan ez, mint valami "isteni közbeavatkozás", hogy a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését... még akkor is, ha a nézőben kétségek támadnak, vajon tényleg olyan rossz volt-? SPOILER VÉGE

A film után pedig azt tudom elmesélni, hogy egy indokolatlanul hosszú akciófilmet láttam, aminek sajnos valaki már korábban elárulta a végét, így nem volt túl nagy meglepetés a befejezése. De Robert De Niro és Al Pacino miatt mindenképp megérte végignézni, no meg az ember lánya meg tudja ám találni a romantikusabb, elgondolkodtatóbb vonulatot is a történetben, mert hát ne is tagadjuk, ez azért egy elég fiús film... A kisebb szerepekben feltűnő színészeknek is nagyon örültem, no meg befejezés ide vagy oda, bőven volt min izgulnom menet közben is. De valahogy hiányzott nekem az a nagy, átütő élmény, amire számítottam, meg amire érezhetően tervezve volt a film - hiszen, mint a bejegyzés elején írtam, még gondolkozni is volt időm közben...

3,5/5

2014. november 8.

Szerepszemle

A leszálló ágban lévő színésznek, aki évek óta nem filmezett, lehetősége nyílik, hogy újra dolgozzon. Ehhez személyes tapasztalatokat akar szerezni, ezért betér a szegény latin negyed egyik szupermarketébe. Itt találkozik Scarlettel, a pénztárossal. A férfit elbűvöli a fiatal nő. Összeismerkedik vele, majd amikor Scarlet műszakja lejár, megkéri, hogy fuvarozza haza. Kiderül, hogy a lány nem szereti a munkáját, váltani akar. A színész ezért segít neki felkészülni egy állásinterjúra. A lánynak önbizalomra van szüksége, a férfinak meg arra, hogy eldöntse, hogyan tovább. A találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. (port.hu)

"We live. We work. And we' ve just started."

Nagyon jól esett most ez a film! Kis költségvetés, egyszerű, hétköznap délutáni történet - bármelyik külvárosi ABC-ben elkezdődhetett volna, ahová betéved Morgan Freeman.

Kíváncsi vagyok, hogy vajon ő a való életben is ilyen, mint ahogyan most saját magát alakította? Ilyen közvetlenül, őszintén és valami magától értetődő természetességgel, kedvességgel, szeretettel közelít az emberek felé?

Úgy képzelem, hogy igen. Szeretném azt hinni, hogy igen, hiszen most még teljesen a film hatása alatt vagyok. Pedig mondhatnánk, hogy ó, ugyan már, ez csak egy kis csip-csup történet, nem történik benne semmi világmegváltó, egyszerűen csak olyannak mutatja az életet, amilyen az egy álmos hétköznap délutánon, tele mindennapi zűrökkel, monotonitással és a már megszokott fájdalmakkal. És mégis, és mégis... elég egyetlen ember, aki pusztán véletlenül betoppan ebbe a mókuskerékbe és először bosszantóan, majd érdeklődésünket felkeltve megmutatja mindezt egy másik nézőpontból. Talán tényleg igaz, talán tényleg csak annyi kell, hogy valaki egy percre higgyen bennünk, aztán EZT az érzést feltéve a megőrzendők listájára tovább tudjuk vinni, tovább tudjunk menni, egyedül is. Hiszen tényleg igaz: még csak most kezdtük...

5/5

2014. október 30.

Vágy és vezeklés

Anglia, 1935. A tehetős családba született Briony a kiváltságosok életét éli viktoriánus villájukban. Az élénk fantáziával megáldott kislány írónő szeretne lenni. Amikor az egyik hétvégén összejön a család, a rekkenő hőség hatására a régóta elfojtott érzelmek veszélyes robbanóelegyként törnek felszínre. Egy sor félreértés következményeként Briony ártatlanul meggyanúsítja Robbie Turnert, a nővére, Cecilia szerelmét egy bűncselekmény elkövetésével. A gyanúsítás is elég ahhoz, hogy tönkretegye kettejük bimbózó szerelmét, és örökre megváltoztassa mindannyiuk életét. (port.hu)

Már a film elején gyanakodni kezdtem, hogy itt engem át akarnak verni... és jé, végül bebizonyosodott, hogy igazam volt. Pedig majdnem sikerült megnyerniük maguknak, mert volt egy pont, ahol felidéződött bennem a Hideghegy monumentális love storyja... de sajnos csak egy pillanatra. 

Nem vitatom, a történet kezdetén a már alig-alig elfojtható feszültség, a várakozás, Briony szárnyaló fantáziájának fel-felvillanó, majd újrajátszódó képei, no meg az írógépkopogás nyugtalanító hangja rögtön megteremtett egy érdekes (de még nem izgalmas) hangulatot. Viszont talán túlzásba vitték, ezért néztem végig hitetlenkedve a filmet. Mert ha egy ahhoz hasonló csattanót terveznek a végére, mint itt, akkor egy percig sem szabad ám hagyni, hogy a néző agyában már a film elején felmerülhessen ez a befejezés... Így aztán, mikor meglepődnöm-meghatódnom kellett volna, én csak bosszúságot éreztem.

A történetre épp ezért kár is szót fecsérelni, pláne, mert a magyar cím tökéletesen összefoglalja, miről is szól. A színészeket viszont még kritizálnám egy kicsit, mert egyikükkel sem voltam megelégedve. James McAvoy túl tökéletes karaktert formált meg, de ezzel még talán ki is tudnék békülni, ha azt veszem figyelembe, hogy egy rajongó gyermeki szempár tolmácsolásában ismerhettük meg. Keira Knightley-ról egész egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy épp egy szerelmes, vagy legalább érző nőt alakít és Benedict Cumberbatch szokásos merev, viaszbabaszerű "játékáról" sem igazán tudok pozitívan nyilatkozni. A mélypont viszont Romola Garai volt... a gyermek Briony után, akit Saoirse Ronan formált meg, ő olyan elviselhetetlen szintre fokozta az esetlenséget, hogy azt már idegesítő volt nézni. Ellentmondás volt aközött, hogy felnőve már megértette egykori meggondolatlan cselekvése következményeit, és aközött, hogy továbbra is egy anaemiás marionettbábúként, totális közönyt és értetlenséget sugározva mászkált a világban. Szerencse, hogy az idős Briony Vanessa Redgrave által tolmácsolt vallomása egy egészen picit ellensúlyozni tudta ezt a jellegtelenséget.

Egyedül a teremtett világ hol lappangó, hol feltörő, de folyamatosan jelen levő feszültségét, no meg a szépen fotózott képeket tudom értékelni a filmben...

2/5

2014. október 24.

Forrest Gump

A georgiai Savannah városka árnyas buszmegállójában különös mesemondó üldögél. Forrest Gump mindent látott és mindent átélt, de nem mindent értett. Nem éppen a legfényesebb elme. De hát az anyja is mindig azt mondta: "Csak az a hülye, aki hülyeséget csinál." Forrest Gump pedig semmi egyebet nem csinált, mint jelen volt a XX. század minden fontos eseményén a focipályától a harctérig, az elnökök klubjától a médiavitákig, míg végül meg nem pihent egyetlen igaz szerelme karjában. Forrest Gump IQ-ja nem szárnyal az egekig, de rendkívül becsületes és jólelkű fiú. Különös véletlenek azonban hozzásegítik, hogy az 1950-es évektől 1970-ig Amerika minden jelentős eseményén részt vegyen, és minden jelentős személyiségével találkozzon, köztük: Elvis Presley-vel, JFK-vel, Lyndon Johnsonnal, Richard Nixonnal. Forrest elvégzi a főiskolát, harcol Vietnámban, élsportoló lesz, az egyetlen probléma csak az, hogy túl buta ahhoz, hogy megértse ezen fontos események jelentőségét.A "Forrest Gump" egy megindító romantikus mese egy ártatlan amerikairól, aki pont abban a korban élt, amikor Amerika elveszíti ártatlanságát. (port.hu)

Ez a film pontosan azok közé tartozik, amikről meg sem tudom mondani, hányszor láttam már. És noha hosszú, meg későn is vetítették most a tv-ben, mégsem tudtam otthagyni, mikor elkezdődött. Megbánni persze nem bántam meg, hiszen már fél óra után azon kaptam magam, hogy Forrest Gump történetében minden egyes újranézéskor felfedezek valamit, amit korábban még nem láttam meg.

Forrestet szerintem mindenki szereti - a maga kis egyszerűségével látja ugyan a világot, de közben meg több őszinteség, nagylelkűség, kitartás, bátorság és szeretet van benne, mint a legtöbb "normális" emberben. Ráadásul olyan emberpróbáló helyzetekbe kerül mindig, amikben igazán megmutatkozik jellemének szilárdsága. Együtt sírunk, együtt nevetünk vele, és nekem szinte kedvem lenne a buszmegállóban is leülni mellé és tovább hallgatni a történetét.

5/5

2014. október 23.

Terminál

Viktor Navorski éppen New Yorkba repül Kelet-Európából, amikor hazájában heves harcokkal kísért államcsíny bontakozik ki. A gyanútlan utazó egyszerre ott találja magát a John F. Kennedy repülőtéren, Amerika kapujában, ám útlevele egy éppen nem létező országból való, ezért nem teheti be a lábát az Ígéret Földjére.
A reptéren rekedt Navorskinak így fel kell találnia magát, be kell rendezkednie a várakozásra, amíg az otthoni háború véget nem ér. Ahogy telnek-múlnak a hetek, hónapok, Viktor felfedezi, hogy a terminál kicsinyített univerzuma gazdagon összetett világ, ahol fontos szerephez jut az abszurditás, a kicsinyesség, a nagylelkűség, az ambíció, néhány véletlen egybeesés, sőt, még a romantika is egy gyönyörű légikísérő, Amelia képében. 
De Viktor már régen visszaélt a reptér biztonsági főnökének vendégszeretetével, aki csak egy porszemnek tekinti őt a bürokrácia gépezetében, egy olyan problémának, amit nem megoldani akar, hanem mindenáron kitörölni. (port.hu)

Sok évvel ezelőtt már láttam ezt a filmet, de akárhogy is próbáltam, nem tudtam felidézni a végét. Persze, a várótermes dolog megvolt, de biztos voltam benne, hogy ennél többről kell szólnia...

Így is volt, de csak a film végére jöttem rá, mi az a "több". Ugyanis az utolsó 20 percig nem igazán értjük, mire is várunk, csak várunk, várunk kitartóan Tom Hanks-szel együtt. Szurkolunk neki és örülünk minden apró sikerének, fityiszt mutatunk a bürokráciának, magunkban mosolygunk a mellékszereplők kedves esetlenségén, utáljuk Stanley Tuccit és megállapítjuk, hogy Catherine Zeta-Jones igazán tökéletes végzet asszonya. De a mondanivalót csak a végén értjük meg: ez a film egy ígéretről szól, nem is akármilyenről. Hirtelen értelmet nyer a kitartás, a nyomorgás, a tűrés, a megaláztatás elviselése. Sőt, rájövünk, hogy igazából itt nem is volt választás, Viktor mindent úgy tett, ahogy tennie kellett, hogy hű maradhasson önmagához.

Csak valahogy fakó ez a befejezés... értem már, miért nem vésődött be az emlékezetembe. Valahogy eltörpül, elhalványul a komikus jelenetek mellett. Nem tudom, hogy az arányokkal van a baj, vagy csak gyorsan összecsapták a film végét? Egy drámai nagyjelenet után már nem illik időzíteni egy újabb, de másképpen megérintő részt? Vagy talán csak túl fáradt voltam (ismét)? Bármi is a magyarázat, sajnálom, hogy így alakult...

3,5/5


2014. június 20.

Anasztázia

Volt egyszer, nem is olyan régen egy Anasztázia nevű ifjú hercegnő, aki a pompás paloták és fényes estélyek varázslatos világában élt. 1916-ot írtak, s a legendás Romanov család a dinasztia uralkodásának háromszázadik évfordulóját ünnepelte. Az ünnepi esemény tiszteletére a cár nagyszabású fogadást rendezett, s a bál legfényesebb csillaga éppen Anasztázia volt. Az estélyen a hercegnő Párizsban élő nagyanyja, Mária is részt vett. Anasztázia kérlelte őt, hogy ne utazzon vissza Franciaországba, maradjon a családdal. Mária, hogy megvigasztalja unokáját, megajándékozta őt egy zenélő dobozzal, amely kettejük titkát, közösen énekelt altatódalukat játszotta. A dobozka kulcsára vésett felirat azt ígérte, hogy Anasztázia és nagyanyja hamarosan találkoznak Párizsban. A cári palota fölött azonban sötét felhők gyülekeztek. A száműzetéséből Szentpétervárra visszatért Raszputyin bosszút forralt. Gyűlölettől megmérgezett lelkét eladta a sötétség erőinek, s cserébe hatalmat kapott rá, hogy elátkozza a cári famíliát. Az országban nemsokára kitört a forradalom, és pusztító tüzének áldozatul estek a Romanov család tagjai is. Csak Anasztázia és nagyanyja menekültek meg - őket ugyanis egy Dimitrij nevű bátor konyhás fiú az utolsó pillanatban kiszöktette a palotából. (port.hu)

Bevallom, sok klasszikus rajzfilm kimaradt a gyerekkoromból, ezért mindig zavarban érzem magam, ha ezek kerülnek szóba és rajtam kívül mindenki ismeri őket. Tervben van, hogy majd szépen lassan pótolom a hiányosságaimat, de lehet, hogy be kell látnom: már késő ehhez. Felnőttem és már nem kötnek le úgy a rajzfilmek, mint célközönségüket, a gyerekeket.

Talán az Anasztázia is tetszett volna, ha kislányként látom először. Naná, hiszen melyik kislánynak ne tetszene a mostoha körülmények közé került bátor és karakán hercegkisasszony, aki mindenféle kalandokon megy keresztül és még a hercegére is rátalál?

Igen ám, de felnőtt szemmel nézve mindez már inkább fárasztó, mint izgalmas. Legjobb bizonyítéka ennek, hogy velem szinte soha nem fordul elő, hogy egy filmet nem állítok le, miközben akár csak egy pillanatra is kiszaladok a szobából, de ezúttal örömmel megtettem. Sőt, az énekelgetős részeket még át is tekertem. Az, hogy történelmi köntösbe volt öltöztetve a történet, csak még jobban felébresztette kritikus énemet, hiszen lehetetlen volt nem azon gondolkozni, mennyit ferdítettek itt a valóságon a mese kedvéért.

Ezt a rajzfilmet tehát már kipipálhatom a megnézendők listáján, mégsem örülök neki, hiszen keserű szájízt hagyott maga után. Félve gondolok arra, hogy talán gyerekkorom kedvenc meséit is hasonló szenvedéssel nézném végig, ha most látnám őket először...

2/5

2014. január 23.

Norvég erdő

Tokyo, a '60-as évek vége. A világon mindenhol fiatalok lázadnak, gyülekeznek, céljuk kormányuk megbuktatása, eközben a tokiói egyetemista, Toru Watanabe életét is káosz uralja. Szíve mélyén teljes mértékben első szerelmét imádja, Naoko-t, aki egy gyönyörű és visszahúzódó fiatal lány. Azonban ezt a különleges párost legjobb barátjuk évekkel ezelőtti tragikus halála kovácsolta össze. Watanabe életét mindenütt a halál árnyékolja be, mindaddig, amíg nem találkozik Midori-val. (port.hu)

Fel vagyok háborodva. Nemrég olvastam a könyvet, amiből ez a film készült, és bár nem voltam maradéktalanul elégedett vele, mégis hatalmas élmény volt. Na de ez a filmváltozat...! Hát ez valami hihetetlenül rosszul sikerült! El sem tudom képzelni, hogy ha valaki nem olvasta a könyvet, akkor ez a 2 óra 8 perces valami mit tud neki mondani, mit tud neki adni... A filmből még csak az sem derül ki, hogy jön az egészhez a címadó Beatles dal, hiszen nem véletlen a választás, ami még véletlenül sem valami erdészeti, mezőgazdasági, netán faipari ismereteket felvonultató tartalomra akar utalni.

A filmet végignézve az volt a benyomásom, hogy a főszereplők nem lelki, hanem elmebajokkal küzdenek. Nyilván nehéz a téma, hiszen a magányt, a depressziót, az öngyilkosságo(ka)t és a veszteségek feldolgozását állítja középpontjába, de a baj ott kezdődik, hogy a mélyen elzárt érzelmek, fájdalmak, bizonytalanságok finom, tartózkodó kifejezése helyett itt borzasztó hatásvadász jelenetek sorát próbálják letuszkolni a torkunkon. Semmit, de tényleg semmit nem érzékeltem az ázsiai filmekre oly jellemző képi- és hangulati világból. A történet nagy fordulópontjai is idiótán voltak tálalva, például a fő üzenet, ami (számomra legalábbis) a könyv utolsó lapjainak egyikén van pár sorban megfogalmazva, egész egyszerűen szétcincálva, a film különböző részein hangzik el.

A szereplőket is lehetetlen feladat megkedvelni, vagy legalább többé-kevésbé megérteni. (Oké, a könyvben sem válnak olyan barátainkká, akikkel kedvünk volna összejárni, de ez most más lapra tartozik.) Toru olyan, mint egy szellemileg visszamaradott kisfiú, a könyvből megismert személyisége egyszerűen feltáratlan marad és képtelenség elhinni, hogy mégis rá vannak indulna a női szereplők, főleg, miután talán a filmtörténelem legundorítóbb taknyos jelenetét produkálja, melyhez képest a nyállal játszó Tompika a fasorban sincs... Nála talán csak a Naokót alakító színésznő rémesebb, aki csak két dolgot tesz: Miki egér hangon beszéli a semmit és visítva, rohangászva zokog, miközben tényleg az utolsó idegszálaimon táncol. Midori egy fokkal jobb nála, az őt alakító színésznő pimasz mosolya legalább egy ici-picit emlékeztet a könyvbeli karakterére, amiből mellesleg a film alapján szintén nem sokat ismerünk meg. Azt egyébként képtelen vagyok felfogni, hogy miért maradtak ki Midori és Toru hosszú, szemtelen, megbotránkoztató, ironikus, szókimondó, humoros párbeszédei... talán ez valami íratlan szabály, hogy minden dialógus maximum négy mondatból állhat, nehogy véletlenül megtörje az elvontság látszatát?

Na jó, megkegyelmezek és abbahagyom, pedig még sokáig tudnék gúnyolódni. Egy szó mint száz: a film nem tetszett, a könyv igen, és bár hosszú (ami nem baj) és indokolatlanul sokszor szerepel benne a 'péniszem' szó, no meg szexes-maszturbálós részletek (ami inkább baj), de mindenképp jobban ajánlom, mint ezt a vizuális élményt förmedvényt. Sokkal többet mesél magányról, bezárkózásról, sérülésekről, lelki rezdülésekről és ami a legfontosabb: elengedésről.

2/5 (mert még mindig haragszom)

2014. január 22.

Időről időre

21 éves korában Tim Lake rájön, hogy képes az időutazásra...
Egy újabb gyászos szilveszteri buli után Tim apja közli a fiával, hogy a család férfitagjai mindig is képesek voltak utazni az időben. Tim nem írhatja át a történelmet, de változtathat azon, ami a saját életében történt és történni fog. Így hát úgy dönt, jobbá teszi a világot... azzal, hogy szerez egy barátnőt. Sajnos kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk.
Tim Londonba költözik a tengerparti Cornwallból, hogy ügyvédnek tanuljon, és végre megismerkedik a gyönyörű, de bizonytalan Maryvel. Egymásba szeretnek, aztán az időutazás miatt nem is találkoztak, aztán először találkoznak újra... és újra... de végül, sok agyafúrt időutazás után Tim elnyeri a lány szívét.
Hősünk ezután arra használja képességét, hogy létrehozza a tökéletes lánykérést, hogy megmenekítse esküvőjét minden idők legrosszabb násznagyi beszédjétől, hogy megmentse barátját egy szakmai katasztrófától, és hogy terhes feleségét időben a kórházba juttassa a szülésre a hatalmas közlekedési dugó ellenére is.
Ám ahogy az élete halad a nem megszokott medrében, Tim ráébred, hogy sajátos képessége nem mentheti meg őt azoktól a bánatoktól, amelyekben minden családnak része van. Az időutazásnak vannak határai, és veszélyes is lehet. (port.hu)

Nagy elvárásokkal ültem le megnézni ezt a filmet - talán épp ez volt a baj. De hát mi mást tehetne az ember lánya, miután látott egy ütős trailert, no meg azt ígérik neki, hogy a Négy esküvő és egy temetés, a Notting Hill, no meg az Igazából szerelem hangulata fog felidéződni az elkövetkező 2 órában?

Ez az ígéret egyébként nem alapult teljesen valótlanságon, és itt nemcsak a rendező-forgatókönyvíró személyére gondolok, aki közös pont a felsorolt filmekben, hanem arra a bizonyos angol romantikus-komédiás hangulatra, amit a jelenetek bája és kedves humora, no meg a különc és szeretni valóan furcsa szereplők biztosítottak. Legalábbis egy darabig... ugyanis idővel mindez kevésnek bizonyult és szép lassan leült a történet. Hiába, ha már egyszer a sok kuszaság és szerelemért vívott harc után akkora itt a boldogság, hogy ide már csak műanyag játékok járnak (idézet a Kispál és a borztól). Mert például az Igazából szerelem tud még ilyenkor is rátenni egy lapáttal, újabb érzelem, humor és izgalom adagot pumpál a már eleve felcsigázott nézőnek, ez a film viszont szép lassan lefelé halad... Az pedig külön fekete pont, hogy a befejezésben szereplő dráma után még képes és a mondanivaló ízlelgetésére időt sem adva szánkba rágja az üzenetet.

Kár érte. Rachel McAdamsért pedig külön kár, úgy látszik, szegénynek mindig csak ilyen időben ugra-bugróló férjek jutnak.

3,5/5



2014. január 10.

Angyalok és démonok

A professzorok sem élnek mind nyugodt életet. Robert Langdon (Tom Hanks) ugyan könyvek között érzi a legjobban magát, különleges tudományára azonban az egyetemeken kívül is szükség van. Régi kódexek tanulmányozása közben merül fel benne a gyanú, hogy új életre kelt egy középkori, titkos testvériség. Az illuminátusok a történelem leghatalmasabb földalatti szervezete volt - aki viszont kapcsolatba kerül vele, esetleg a titkait próbálja kifürkészni, az életével játszik. De Langdon kutakodásai során egy másik, talán még hatalmasabb ellenséggel is kénytelen szembe nézni: a társaság ősi ellenségével, a katolikus egyházzal. Az illuminátusok pokolgépe már élesítve van, ezért a professzor kénytelen Rómába repülni, hogy megkeresse. Egy rejtélyes olasz nő (Ayelet Zurer) és több száz éves szimbólumok segítségével száguld a bomba nyomában. Lepecsételt kripták, sötét katakombák, elhagyott katedrálisok és a világ legjobban őrzött páncélszekrénye sem állíthatja meg. (port.hu)

A Da Vinci-kódot olvastam is, láttam is, mégsem volt számomra maradandó élmény, így aztán kicsit félve ültem le megnézni ezt a filmet. Nem tagadom, nagy kedvencem, Ewan McGregor szereplése azért kicsit feledtette velem előítéleteimet... :)

Ezúttal viszont nem kellett csalódnom! Pörgős, izgalmas, fordulatokban gazdag volt a történet, no meg a másfél évvel ezelőtti római vakációm emlékei is fel-felvillantak egy-egy jelenet kapcsán, ami még tovább fokozta az élményeimet. Tom Hanks Langdon professzora ezúttal valahogy jobban működött, no meg végre nem egyháztörténeti kiselőadásokra és az őzikeszemű Amélie-nek való udvarlásra pazarolta a drága időt... Ewan McGregort természetesen még reverendában is imádtam, Stellan Skarsgard szereplése pedig igazi kellemes meglepetés volt.

Lehet, hogy kijöttem a formámból az akciófilmek tekintetében, de engem nem idegesítettek a következetlenségek és a rohangálás. Sőt, nem is értem, minek ilyeneken idegeskedni. Egyszerűen csak hátra kell dőlni és hagyni, hogy az események forgataga magával ragadjon. Nekem ez most jó élmény volt.

5/5 (kizárólag kikapcsolódáshoz)

2014. január 8.

Az őrület határán

Egy régi amerikai mondás szerint az épelméjűt csak egy hajszálvékony vörös vonal választja el az őrülttől. A távoli csendes-óceáni szigeten a Charlie század katonái ugyanezen a vonalon, az őrület határán egyensúlyoznak. A második világháború idején az egyik legvéresebb csatát a Salamon-szigetek birtoklásáért vívták az amerikaiak és a japánok. A Guadalcanal-szigeti partraszállással új fejezet kezdődött az összecsapásukban. A paradicsomi szépségű, buja növényzetű sziget lángoló pokollá vált. James Jones regényének filmváltozata. (port.hu)

Tinikorom meghatározó filmélménye volt a Ryan közlegény megmentése, amit egyébként tervezek is újra megnézni. Azonban ráhangolódásként előbb erre a másik háborús eposzra esett a választásom, amivel szintén sok éve vártam már a találkozást.

Biztos bután hangzik, de engem azért egy kicsit elrettentett a film hossza... Háborús rémségekből és feszültségekből majdnem 3 órát végigélni nagyon-nagyon sok idő. Szinte minden percben vártam, mikor kezdenek süvíteni a golyók és mikor kezdenek sorra hullani a szereplők. Csak vártam és vártam, és tulajdonképpen magamnak generáltam a feszültséget, mert az első kb. egy órában semmi ilyesmi sem történik. A partraszállástól például már előre szorongtam, visszaemlékezve Ryan-es emlékeimre, de itt még az is lazára sikerült. Kezdtem is gyanakodni, hogy valami körmönfont átverés áldozata lettem és ez a film tulajdonképpen nem más, csak valami hadgyakorlat. Bombariadó, bomba nélkül. Szép lassan figyelmemet inkább az kezdte lekötni, hogy meg tudjam jegyezni az egyenruhások nevét, meg azt az egy-két infót, ami elhangzik róluk és amitől kitűnnek a tömegből. Nem kevesen vannak, így aztán ez nem volt könnyű feladat.

Aztán persze mire az ember lánya igazán unatkozni kezd és már csak a főszereplő Jim Caviezel szemeiben való gyönyörködés tartja ébren, beindul a háborús gyilkolászás is... Halál, bátorság, hősiesség... mindez éles kontrasztba állítva a gyönyörű képekkel bemutatott természet szépségével, békéjével, nyugalmával. Az ember bőrét bizsergeti, gyomrát mardossa, torkát csavargatja a háború, a vérontás értelmetlensége.

Mindezzel csak az a baj, hogy túl sok belőle 170 perc. Először a nyugalmat unjuk meg, aztán a folyamatos készenlétben levést, aztán a vérengzést, aztán ismét a nyugalmat, mindeközben pedig újra és újra csak ezt az egyetlen egy üzenetet nyomkodják le a torkunkon. Félreértés ne essék, én is az életet éltetem, nem pedig a háborút, de ezt a csodásan fényképezett természet és az értelmetlen vérontás szembeállításával 10 perc alatt is be lehet mutatni, nem kell hozzá 17-szer ennyi idő...

Az unalmat talán csak az töri meg, hogy néhány percre olyan színészek is feltűnnek, mint John Travolta és George Clooney. Nincs nagy jelentősége a szerepüknek, csak pár mondatot mondanak, de legalább a nagynevű sztárok arcának felismerése kicsit felrázza az egyébként megfáradt nézőt. Nick Nolte megszállott, ellenszenves tábornoka, no meg Sean Penn őrmestere emelkednek ki egyedül a katonák közül, de itt nem is cél az, hogy ők közelebb kerüljenek a nézőhöz. Elvégre jó katonákhoz híven csak teszik a dolgukat.

Kihívás ez a film, hatalmas türelmet és önfegyelmet követel a nézőtől. De valahogy nem ad annyit, hogy mindez megérje. Sőt, már az rossz, hogy egyáltalán ez a kérdés felmerül.

3/5

2014. január 7.

Pop, csajok satöbbi

Pörög az élet, mint a lemezjátszó. Rob Gordon szimpatikus pasi, két lábon járó rockenciklopédia. Lemezboltja igazi kincsesbánya a hasonszőrű zenefanatikusoknak, ám az üzlet mégsem megy elég jól. Két furcsa alkalmazottja csak azért tart ki mellette, mert ők is a bakelitek megszállottjai. Az élet meredek helyzeteire is rögtön össze tudnak állítani egy alkalomhoz illő slágerlistát. Így tengetik napjaikat a felnőttség határán egyensúlyozva. Rob hirtelen elveszíti biztonságérzetét, mikor barátnője, Laura elhagyja. Reménytelen önvizsgálatba kezd a szerelem és a boldogság kérdéseiről. Az alkalmi slágerlisták pedig egyre csöpögősebbek. Nick Hornby nagysikerű regényének méltó filmváltozata. (port.hu)

Ma fejeztem be az azonos című könyvet és mivel nagyon tetszett, szerettem volna még egy kicsit élvezni a hangulatát, így rögtön elő is vettem a belőle készült filmfeldolgozást.

Nem mondhatom teljes bizonyossággal azt, hogy nem volt jó ötlet. A hangulatot sikerült megidézni és a zenék végre felhangzottak, nem pedig csak olvastam róluk. Azonban nyilván zavaró volt, hogy sok részlet nem egyezett a könyvhöz képest; vegyük például rögtön a helyszínt: London helyett Chicagoba helyezték a történetet. Az Öt Legfájóbb Szakítás listája is rögtön négyre redukálódott már a film elején, így bennem óhatatlanul is maradt egy elvarratlan, be nem mutatott (igaz, nem is túl jelentős) szál.

Ezeket az apróságokat leszámítva viszont jó volt végre "szembetalálkozni" az eddig csak a könyv lapjairól megismert Robbal. Nem mondom, hogy ő az ideális férfi, vagy hogy nem művel igazán nagy baromságokat, de mégis jó volt vizualizálni csetléseit, botlásait. John Cusack igazán mindent megtesz, hogy hű maradjon a figura eredeti vonásaihoz. Jack Black a tőle megszokott karaktert alakítja - én legalábbis még nem találkoztam vele olyan szerepében, ahol csak egy kicsit is normálisnak tűnt volna és a hangerejét is az elviselhető tartományon belül tartja. Todd Louiso félénk figurája is tökéletesen követi a könyvbéli fiú vonásait. Iben Hjejle dán színésznő nekem kissé "vérszegény" Laurának tűnt, Tim Robbins viszont az általa megformált eleve utált karaktert még ellenszenvesebbé tudta tenni. A kisebb szerepekben pedig feltűntek olyan színésznők is pár jelenet elejéig, mint Catherine Zeta-Jones és John Cusack testvérkéje, Joan Cusack.

Nem volt tehát gond ezzel a filmmel, bár a könyv szintjét még sem sikerült elérnie. Ugyanakkor, ha olvasás előtt láttam volna a filmet, akkor sem hiszem, hogy nagyobb hatású tudott volna lenni, hiszen kellettek a háttér-infók ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen, legalábbis számomra. Mindenesetre a könyvet a legjobb szakítás utáni olvasmánynak bélyegeztem, a filmről viszont eszembe sem jutott hasonló kijelentést tenni. Ez pedig azt hiszem mindent elmond.

4/5

2013. december 28.

Doktor Parnassus és a képzelet birodalma

A színházi társulatával utazó Dr. Parnassus páratlan lehetőséget kínál napjaink közönségének. Varázstükrén keresztül a földi realitásból a határtalan képzelet fantasztikus világába léphetnek át; választhatnak fény és öröm, vagy sötétség és bánat között. E mágia mögött azonban sötét titok lappang. Parnassus évszázadokkal ezelőtt fogadást kötött az ördöggel, és elnyerte a halhatatlanságot. Később, amikor találkozott élete szerelmével, egy újabb egyezséggel fiatalságra cserélte halhatatlanságát. Csakhogy az ördög ezért az ifjú Valentinát, a mágus lányát kérte, akiért eljön, amint betölti tizenhatodik születésnapját. A határidő közeleg, ezért hogy mentse szeme fényét, Parnassus köt egy utolsó fogadást: az nyer, aki elcsábítja az első öt lelket. A Doktor a társulat vad, komikus és lenyűgöző figurái közül annak ígéri lánya kezét, aki segít neki nyerni. Kalandos, és minden képzeletet felülmúlóan szürreális utazás veszi kezdetét időn és téren át. (port.hu)

Árulja el nekem valaki, hogy mégis miről szólt ez a film? Azon kívül persze, amit a leírnak három mondatban az ismertetőben, amit ezúttal még csak nem is volt felesleges elolvasni, hiszen úgysincs kellően kifejtve a történet a filmben... Amit helyette kapunk, nem más, csak látványosság, egy kusza álom, egy hatalmas kavarodás, függetlenül attól, hogy épp a valóság, vagy a képzelet birodalmában járunk-e. No meg persze egy szép tisztelgés Heath Ledger utolsó szerepének... Szinte hihetetlen, hogy már ennyi éve meghalt! Az viszont nagyon szép megoldás, hogy Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell beugrottak helyette...

Ritkán mondok ilyet, de kérem vissza ezt a két órát az életemből!

2/5

2013. december 22.

Fertőzés

Egy asszony rosszul lesz, miután hazatért hongkongi útjáról. Két nappal később halott, és az orvosok nem tudják mi okozta a halálát. Hamarosan más embereken is jelentkeznek a tünetek: köhögés, láz, bénulás, agyvérzés és halál. A világ minden részén szaporodnak a megbetegedések, végül kitör a globális járvány. Miközben az amerikai kutatóintézet orvosai megpróbálják megfejteni a vírus kódját, Dr. Leonora Orantes, az Egészségügyi Világszervezet munkatársa a járvány forrását keresi. Az egyes országokat közben a széthullás veszélye fenyegeti. (port.hu)

Amikor először hallottam erről a filmről, nagyon belelkesedtem: ennyi jó színész egy helyen, egy olyan témájú filmben, ami mindig is nagyon érdekelt! Egyik kedvencem, a Vírus utódját reméltem felfedezni benne.

Sajnos azonban csalódnom kellett, a Vírussal ezt a filmet egy lapon sem lehet említeni. Ez leginkább egy ál-dokumentumfilmre hasonlít; unalmas, komorsága visszafogja, nem tud hatni, nem tud felkavarni. Hiába a sok sztár, akik külön-külön bizonyítottak már, tehetségesek és emlékezetes alakítások vannak a hátuk mögött, ezúttal viszont körülbelül a tévéhíradó szereplőinek szintjén mozognak. Ami a legnagyobb döbbenetem volt, az az, hogy még az elmúlt években egyik kedvencemmé vált, csodálatos Kate Winslet sem tudott sokat beletenni, annyira visszafogja a szerepe. Gwyneth Paltrow-t viszont még mindig nem sikerült megszeretnem, úgyhogy vicceskedve mondhatnám, hogy hehe, ő legalább kárpótol, hiszen nem kell sokáig néznem játékát, ő az első halálos áldozatok egyike. A színészek közül egyedül Matt Damonnak van esélye, hogy gyásza kapcsán valódi érzelmeket is bemutasson, azonban ilyen dokumentum-környezetben ennek sincs sok értelme, egyszerűen nem tud működni ilyesmi két híradórészlet között.

Ez a film tehát csalódás számomra. Annyira meg akartak rémíteni és valósághűen akarták bemutatni egy lehetséges világjárvány kitörését, hogy a végén "csak" a lényeg veszett el benne. Bár talán a Jude Law-féle szálon érdemes elgondolkozni, az valóban sokat elárul a mai emberről: egyrészt a mai világ pénzhajhászairól, akik az egészség ígéretével rengeteg embert rá tudnak szedni saját meggazdagodásuk reményében, másrészt pedig a beteg, reményvesztett áldozatokról, akik az utolsó szalmaszálba is kapaszkodnak, ha segítséget remélhetnek tőle.

3/5

2013. december 21.

Kaland

Dr. Kádár Péter professzor minden tekintetben sikeres. Karrierje szárnyal, fiatal felesége, Anna pedig irigylésre méltóan gyönyörű. Tökéletes élete épp azon a napon hullik darabjaira, amikor kinevezik a legnevesebb klinika vezetőjévé. A professzor nem is sejti, hogy amíg őt ünneplik, addig hűségesnek hitt kollégája, fogadott fia Zoltán doktor, szökésre készül Annával. Az ígéretes kaland azonban váratlan fordulatot vesz. A professzor súlyos alkut köt Zoltánnal, amely mind a három ember életét végérvényesen megváltoztatja. (port.hu)

Idén nyáron olvastam Márai drámáját, amiből a film is készült. Furcsa, mert a könyv olvasása közben végig azon gondolkoztam, milyen jó lenne mindezt színpadon/filmen is látni, ám a film közben komolyan kényszerítenem kellett magam, hogy ne kapcsoljam ki...

Nem is tudom, miért nem tudott működni, hiszen jó színészek tolmácsolásában és igényes, szép környezetben láthattuk ugyanazt a történetet, ami engem olvasás közben annyira megfogott. Könnyen lehet, hogy Márai stílusa csak írásban, saját tempónkban haladva és elmerengve tud hatni. De az is lehet, hogy a film akart túl sok lenni, ezért éreztem minden szereplőjét és minden jelenetét erőltetettnek. Valahogy másra került a hangsúly, nem arra, amit én a könyvben fontosnak és érdekesnek éreztem. Azok a rezdülések, azok a sorok között lappangó hatalmas igazságok hiányoztak, amik egyedivé és többé tennék ezt a történetet annál a két mondatban összefoglalható hétköznapi elhagyásnál és különválásnál, amire sajnálatos módon a film redukálta Márai különleges alkotását...

2/5

2013. december 2.

Gru 2

Amint Gru kezd beleszokni a kertvárosi családapa szerepébe Margo, Edith és Agnes apjaként, felbukkan egy szupertitkos szervezet, amely a gonosz elleni harcot tűzte zászlajára globális szinten. Így most Grun, a minyonokon, és Gru új társán, Lucyn a sor, hogy kiderítsék, ki áll a látványos bűntettek mögött. Végül is a világ legnagyobb ex-bűnözője kell ahhoz, hogy elkapja azt, aki a helyére pályázik. (port.hu)

A Gru kellemes meglepetés volt számomra, így aztán lelkesen vártam a folytatását is. Lehet, hogy pont emiatt az elvárás miatt volt számomra szomorú csalódás...

Úgy érzem, több lehetőség lett volna ebben a történetben, csak épp nem sikerült élni velük. Mintha a készítők is megelégedtek volna annyival, hogy a már ismeret alapszituációt húzzák-nyúzzák még, tovább mutatnak szuper aranyos gyerekeket és tovább táncoltatják nézők idegein a mignonokat. Biztos egyedül vagyok a véleményemmel, de engem a mignonok már untatnak. Persze, bájosan esetlenek, viccesek és butácskák, de ennyi, ezt már az előző filmben is tudomásul vettük, ezért most már egyszerűen csak idegesítőek!

Ez a rajzfilm tehát most nagy csalódás volt, de könnyen lehet, hogy csak az előzetes elvárásaim miatt. Meg kellene már szoknom, hogy a folytatások ritkán jók, egyedül csak abban van nagy erejük, hogy az ember örül a korábban megismert szereplők viszontlátásának és kíváncsi további történetükre. No de ezzel a történettel újat mutatni - az lenne az igazi teljesítmény!

2,5/5

2013. november 17.

A Föld után

Az emberiség ezer évvel ezelőtt elmenekült a lakhatatlan Földről, és új otthonra talált egy másik bolygón. De egy apa és egy fia visszasodródik a pusztasággá vált vidékre. Cypher Raige parancsnok (Will Smith) és fia (Jaden Smith) csak egy családi kirándulást terveztek kettesben, azután, hogy a férfi hosszú, távoli szolgálat után végre hazaért, és rájött: túl régen nem látta kamaszodó fiát, és már alig köti hozzá valami.
Az űrhajójukat baleset éri, Cypher súlyosan megsebesül, és ők az emberiség régi otthonában hajtanak végre kényszerleszállást. Kitai már nem számíthat senkire, csak magára. Hatalmas távolságot kell megtennie az ellenséges pusztaságban, ha segíteni akar a sebesültön, és haza szeretne jutni végül.
Világ életében csodálta az apját, és remélte, egyszer ő is hozzá hasonlóan férfias feladatot kap: most itt az alkalom, hogy kipróbálja, mire képes - de a tét hatalmas. (port.hu)

Nem kedvelem különösebben az ehhez hasonló filmeket, bár néha jól esik egy-egy akciódúsabb alkotás. Ma este két filmből választhattam, és bár mind a kettő "fiús" volt, belepillantva ez tűnt szimpatikusabbnak, mert az éppen elcsípett jelenetével egyik kedvencemre, a Dűnére emlékeztetett. Persze óhatatlanul is ott motoszkált bennem a kétség: vajon Will Smith-nek és fiának ezúttal sikerül-e túltenniük a korábbi közös filmjükön, ami bennem eléggé felemás érzéseket hagyott?

A válasz szintén felemás lesz: igen is, meg nem is. Végre felülíródott az agyamban az apja önzősége miatt szenvedő és nyomorgó kisgyerek képe egy felnőttebb szenvedő fiú képével, ezt pedig egyértelműen sikerként könyvelem el. Azonban túl sok volt számomra az értelmetlen kapkodás, menekülés, no meg logikai bukfenc a filmben. Voltak szép látványvilágú jelenetek, izgalmas részek, no meg egy hatalmas adag ösztönzés és bátorítás, amit akár üzenetnek is betudhatunk, de összességében mégsem vett le a lábamról. Will Smith sajnos most sem tudott hiteles apafiguraként szerepelni, ami így duplán ciki, hiszen gyakorlatilag játszania sem kellett volna, mivel saját fiával szerepelt együtt. Jaden Smith pedig tényleg olyan volt, mint egy még kiképzésre szoruló éretlen kamasz, aki épp sikerrel vesz egy hatalmas erőpróbát és ezen ő van legjobban meglepődve. Talán néhány év múlva ismét megnézem majd egy filmjét és őszinte kíváncsisággal fogom várni, hová sikerült fejlődnie.

3/5

2013. november 5.

Gru

Nem illik az idilli kertvárosi képbe a fekete ház a kiszáradt kertjével. Hátha még a környéken lakók sejtenék, hogy titkos búvóhely lapul alatta. Itt él és dolgozik a velejéig gonosz Gru, aki a zsugor- és fagyasztósugara, valamint a különféle légi és szárazföldi harceszközei révén mindenkit elsöpör az útjából, aki keresztezi terveit. Gru legújabb terve az, hogy ellopja a Holdat. Úgy tűnik nincs senki, aki képes lenne megakadályozni ebben. Senki, hacsak a három árva kislány nem. Margo, Edith és Agnes talán még Gru szívét is meglágyítja. (port.hu)

Az unokatesóm áradozott erről a rajzfilmről, és hogy őszinte legyek, elég szkeptikusan hallgattam. Aztán amikor kölcsön is adta, halogattam a megnézését, pedig kár volt.

Ahhoz a gyermeteg meséhez képest, amire számítottam, friss és eredeti tudott lenni. Végre most a rosszfiú volt a jófiú, végre igazi gonosztettek elkövetéséhez szurkolhattunk! Aztán persze csökkent a lendület, nőtt a történet kiszámíthatósága és egyre több "szokásos" érzelmi húrt kezdett pengetni... Persze a megszokottság nem von le ezek értékéből, csak eredetiségéből.

Mindenesetre kedves és szívmelengető volt a befejezés, Grut megszerettük, a mignonokon jókat nevettünk, a három kislányt pedig szívünkbe zártuk.

4/5

2013. október 2.

Csak szexre kellesz

Emma és Adam még a cserkésztáborban találkozott egymással, amikor a két tininek még forgalma sem volt arról, mi fán terem az igazi szex. Végül jó barátok lettek, akik évekkel később mégis kockára tesznek mindent, amikor ágyba bújnak egymással. Az érzelmi konfliktusok, a szerelem és a féltékenység és más párkapcsolati problémák elkerülése érdekében elhatározzák, hogy csak szex és más semmi nem lehet köztük. Úgy tűnik, az ötlet remekül beválik, ám egy idő után rá kell döbbenniük, hogy érzelmek nélkül a szex olyan, mint az étel fűszer nélkül. (port.hu)

Amit a Barátság extrákkal tudott nyújtani, az sajnos ennek a filmnek kicsit sem sikerült. A történet nem működött úgy, ahogy kellett volna; lapos volt és unalmas. Natalie Portman pedig benne volt ugyan, de mintha ő is csak olyan hitetlenkedve nézte volna az eseményeket, mint ahogy én is tettem a képernyő előtt ülve... Mindenesetre ő még mindig jobban járt, mint Kevin Kline, akinek a szerepe annyira méltatlan, gagyi és gügye, hogy már önmagában emiatt is megéri villámgyorsan elfelejteni ezt a filmet...

Talán nem kéne már tovább erőltetni ezt a "fucking buddy"-témát, nincs szükség több kaptafa alapján készült filmre, nekem legalábbis biztosan nincsen.

1/5

2013. szeptember 24.

Csodás álmok jönnek

Dr. Chris Nielsen és felesége, Annie házassága fájdalmasan megtört két gyermekük halála után. Az asszony nem tudja magát túltenni a történteken, noha Chris mindent megtesz közös életük érdekében. Négy évvel később egy balesetben Chris is meghal. A Paradicsomba kerül, amely fantasztikusabb hely, mint valaha is gondolta volna. Albert védőangyal segítségével Chris rátalál gyermekeire és kedvenc kutyájára. Az örökkévalóságban megvárná feleségét, de megtudja, hogy balesete után Annie öngyilkosságot követett el. Chris a védőangyal segítségét kéri felesége lelkének felkutatásához a reménytelen alvilágban. (port.hu)

Gyerekkorom egyik meghatározó filmélményét elevenítettem most fel ezzel a régóta tervezett újranézéssel.

Szinte hihetetlen, hogy mennyi minden együtt van ebben a filmben! A színészóriás Robin Williams nagyszerű alakítása mellett itt a látványvilág is annyira páratlan és megkapó, hogy az ember szinte még a festékszagot is érzi, ahogy Chris átgyalogol felesége festményén, az alvilágban pedig szinte libabőrösök leszünk a hidegtől és a sivárságról, ezért gyorsan szorosabbra is húzzuk magunkon a pulóvert. A történet igazán szívhez szóló és olyan értékeket tolmácsol, amik manapság már eltűnőben vannak. Mégsem lesz mindez szentimentális, szirupos és émelyítően édes; a film végig ügyesen egyensúlyoz a kiábrándító, fájdalmas, sötét valóság reményvesztettsége és a fantázia, a remény és szeretet által színesre festett jövő lehetősége között.

Vajon tényleg létezik olyan szerelem, ami nemcsak a síron túl is tart, de még a mennyország és a pokol közti távolságot is képes áthidalni és a legsötétebb kétségbeesést is legyőzi?
Azt hiszem azért kellenek az ehhez hasonló jó filmek, hogy elhiggyük: erre a kérdésre akár igen is lehet a válasz.

5/5


2013. szeptember 22.

Szinglik éjszakája

Négy barátnő, Juli (Hámori Gabriella), Edit (Nagy Ilona), Zsófi (Gallusz Niki) és Adrienn (Szávai Viktória) gyerekkorában megfogadja: soha nem mennek férjhez. A négy csinos, okos, művelt, a húszas évei végén járó lány tartja is magát a kijelentéshez, ám Juli egyszer csak megszegi a valamikori esküt, mondván megtalálta az Igazit egy angol arisztokrata személyében. A három barátnőt kész helyzet elé állítja és bejelenti: házasodni készül, méghozzá ma este. A lányok, akiket villámcsapásként ér a hír, máris egy esküvői ruhaszalonban találják magukat, talpig selyembe öltöztetve. (port.hu)

A tv-ben néztem meg azt a filmet, ebéd közben, de már az első reklámblokk alatt nagy problémám adódott: elfogyott az étel és nem volt semmi, ami a készülék előtt tartson. Sőt, szinte úgy éreztem, ha fizetnének érte, akkor sem nézném tovább. Végül azonban győzött a mazochizmusom és a kíváncsiság: vajon hová lehet még fokozni ezt a színvonaltalan gügyeséget? Csak remélni merem, hogy nem szenvedtem maradandó károsodásokat...

Mentségemül szolgáljon, hogy kíváncsiságomat más is táplálta: a film összes forgatási helyszínét jól ismerem, így legalább azzal el tudtam szórakoztatni magam, hogy a jeleneteket próbáltam a térképen elhelyezni. Az autós/motoros üldözéses résznél ez például kimondottan nagy kihívás volt, hiszen össze-vissza ugráltak a különböző városrészek között...

Nehéz egyetlen dolgot választani a film legnagyobb gyengeségéül, hiszen sok sebből vérzik. Kezdjük azzal, hogy az alapsztori is hiteltelen és valószerűtlen, a négy barátnő idegesítő visongása szinte elviselhetetlen, a párbeszédek természetellenesek és mesterkéltek, a félreértések, amikből a magyar vígjátékok szinte kötelező jelleggel építkeznek, egyenesen idegtépőek, a brit szereplőket megformáló magyar színészek akcentusa fülsértőbb, mint a szerepük szerint angolul alig beszélő magyaroké, sőt, még a kép minősége is túl műtermi...

Szeretnék legalább egy pozitívumot mondani, de sajnos nem tudok. Esetleg annyi jut eszembe, hogy Korda Györgynek szerencsére csak egy kis szerep jutott... De nem is értem, miért próbálom mentegetni a menthetetlent, hiszen erről a filmről még a főszereplője is azt nyilatkozta: vannak szerepek, amiket csak azért vállalsz, hogy legyen miből élned...

1/5

2013. szeptember 19.

Ébredések

A visszahúzódó, inkább kutatóorvosnak, mint gyakorló pszichiáternek való Dr. Malcolm Sayer a Baibridge-i Kórház ideggyógyászatára kerül. Az osztályon szinte teljesen öntudatlan, gyermekkoruk óta tetszhalott állapotban lévő betegeket kezelnek. Bár nem tudnak beszélni és érzelmeiket, gondolataikat más módon adják környezetük tudtára, Sayer meg van győződve róla, hogy ezek az emberek "odabenn mégis élnek". A lelkes orvos egy olyan új gyógyszert fedez fel, amellyel a betegeket vissza lehet hozni őket az életbe. Csodálatos ébredésnek lehetünk tanúi. (port.hu)

Többször láttam már ezt a filmet, de száraz szemmel még sosem tudtam végignézni. Igaz történet alapján készült és ezúttal nekem még az sem számít, hogy az eredeti eseményeket mennyire változtatták meg és mennyire színezték ki, mert ha csak egy töredéke is igaz, már megérdemel minden érzést és elismerést, amit a nézőből kivált.

Két színészóriást láthatunk: a félénk tudós-orvos szerepében nagy kedvencemet, Robin Williamst, a betegében pedig Robert De Nirót, aki ezzel a felkavaró alakításával szinte Dustin Hoffman Esőemberének nyomába is léphetne.

Nehéz többet írni erről a filmről, hiszen minden annyira a helyén van, érzékeny egyensúlyt teremtve: egészség és betegség, tragikum és finom humor, felelősség és vidámság, harc és elfogadás.

Hiányoznak manapság az ilyen filmek. Nem kell nagy költségvetés, döbbenetes technika, lélegzetelállító látványvilág és 3D, csak egy jó történet, jó színészek, megfelelő kidolgozottság és egy olyan üzenet, ami mély nyomot tud hagyni a nézőben.

5/5