Holly boldog házasságban él
Gerryvel. Amikor azonban a férje betegségben meghal, összeomlik, és nem akar
tovább élni. Ám Gerry gondolt erre, a halála előtt számos levelet írt a
nejének, melyek segítségével talán úrra lehet fájdalmán, és újra megtalálhatja
önmagát. Az első Holly harmincadik születésnapján érkezik. A hangos levélben
Gerry arra kéri, mozduljon ki otthonról és ünnepelje meg a születésnapját. Az
elkövetkező hetekben, hónapokban újabb és újabb üzenetek jönnek a régi
kedvestől, újabb és újabb kalandra buzdítva Hollyt. (port.hu)
Olyan film ez, aminek már a
leírása alapján előre sejthető, hogy minden jó érzésű néző sírni fog rajta. Természetesen ez a jóslat be is
vált...
Pedig tulajdonképpen elég
furcsa ez a történet. Épp hogy csak megismerünk egy viharos kapcsolatot, annak
máris vége szakad, a friss özvegy fiatalasszonyt pedig kissé morbid módon
folyamatosan üzenetek várják halott férjétől. Bárki azt hinné, hogy ez csak
megnehezíti a továbblépést, de be kell látnom, a férjnek volt igaza, hiszen
ennek az amúgy is éretlennek látszó és összetört szívű lánykának mindenképp
szüksége van az útmutatásra élete újrakezdésében. Pont ez teszi meghatóvá a
történetet: a szerelem, ami még a halál után is tart, és az, hogy valaki
ennyire ismerheti a másikat, félelmeivel, gyengeségeivel együtt.
Bevallom, nem szeretem Hilary Swanket, valahogy
irritálóan kislányos, arról nem is beszélve, ki ne lenne rá féltékeny, ha ennyi
jó pasi közül válogathat ebben a filmben! Gerard
Buttler meglepően
idétlenkedő, de végül mégis az ő karaktere határozza meg a filmet, hiszen olyan
laza és macsó, ám mégis gondoskodó, figyelmes és szerető férfi istent teremt,
ami minden bizonnyal felkerül a szingli lányok álompasi-listájára. Jeffrey Dean Morgan is rögtön ott landol, pedig sajnos nem
sokat szerepel a történetben. Meg kell állapítanom, hogy ez elmúlt években nem
változott sokat az ízlésem, hiszen korábbi véleményemhez hasonlóan még mindig elolvadok tőle. Harry Connick Jr.karaktere viszont inkább vicces,
mint női szíveket dobogtató, de sebaj, mert legjobb barátnak viszont azonnal
elfogadnám. No de nézzük a női oldalt is: Kathy Bates kissé ellentmondásos anya-karaktere is igazán
szerethető, Gina Gershon és Lisa Kudrow pedig igazán jó barátnőknek bizonyulnak. Ez utóbbi
színésznőt különösen jó volt végre nem Phoebe-ként viszontlátni, és bár
karaktere itt is szókimondó és kicsit dilis, ez egyáltalán nem vált hátrányára,
sőt, inkább ő is frissé és üdítővé tette ezt a nem túl vidám témájú történetet.
Összességében tehát jó volt ez
a film: romantikus is, vicces is, bájos is, szívet tépő és szomorú is. Ami
viszont különlegessé teszi, az leginkább az, hogy SPOILER! nem azt sugallja,
hogy a menekülést a régi fájdalomtól csakis egy új szerelem jelentheti, hanem
épp ellenkezőleg - előbb kicsit fel kell nőnie a főszereplő lánykának...
4/5
Camille tizenhat évesen ismerkedik meg Eric-kel. Szenvedélyes szerelmükből kislányuk születik. Huszonöt évvel később a férfi elhagyja Camille-t egy fiatalabb nőért. Egy szilveszter éjszakán Camille hirtelen a múltban találja magát. Visszatér egész fiatalkora, szülei, barátnői és persze Eric. Mit tehet ebben a helyzetben? Változtassa meg mindkettejük sorsát vagy pedig - bár ismeri kapcsolatuk végkifejletét - megint szeressen bele a fiúba? (port.hu)
Az a nagyszerű a frankofón filmnapokban, hogy egy csokorba gyűjtik az elmúlt időszak francia/franciául beszélő filmjeit, így nem nekem kell egyesével levadásznom őket a moziműsorból. Mellesleg meg premier előtt nézhetünk filmeket, tehát nem tud mindenféle hatásvadász kritika befolyásolni mozizás és filmválasztás előtt.
Mégis kicsit félve ültem be erre a filmre: a rövid ismertető ígéretesen hangzott, a kérdés csak az volt számomra, hogy be tudja-e tartani az ígéretét, vagy megreked az időutazós, fiatalságot újra átélős filmek unásig ismételt kliséinél? Szerencsére azonban nem kellett csalódnom, Camille története friss volt és jópofa, ugyanakkor komoly és (engem) megérintő epizódokat is magába rejtett, gondos, észrevétlen adagolásban. Mást kaptam ugyan, mint amire vártam, de ezúttal ez nem vált az élmény kárára.
Eleinte ugyan nehézkesen indult, de aztán pikk-pakk, magával ragadott a tinikor forgataga. A barátnőket egyszerűen imádtam, főleg, mivel 24 évvel idősebb kiadásban is találkozhattunk velük a film elején. A szerelmi szálat is inkább mint jó ismerőst, várt fordulatot köszöntöttem, Camille szüleivel való újratalálkozásától viszont összeszorult a torkom.
A befejezésnek azonban mégis sikerült meglepnie és kizökkentenie. Nem, nem vártam amerikai stílusú happy endet, azonban annyira beleéltem magam a történetbe, hogy azért a bizonyos utolsó mondatért kimondottan haragudtam és szívem szerint visszatekertem volna a filmet, hogy még egyszer kielemezzem az utolsó jelenetet, hátha félre értettem valamit. Kellett pár óra, némi séta és beszélgetés a kellemes tavaszi estében ahhoz, hogy el tudjam fogadni, helyén tudjam kezelni a befejezést és a végső mondanivalót. Sőt, most már úgy érzem, talán pont ez az, ami különlegessé tette a filmet. Hiszen a fent feltett kérdés örök érvényű, de a film által megfogalmazott választ inkább őszintének és igaznak érzem, mint romantikusnak.
4,5/5
