2012. december 26.

Tüskevár

Tutajos vézna városi fiú, akit szülei még a széltől is óvnak, ezért még a nyári úttörőtáborba sem engedik. A fiú egyetlen lehetősége, hogy a rokonainál nyaraljon, a Kis-Balatonnál. Tutajos nagyon szeretne elutazni, bár szülei feltételhez kötik az utazást. A jó bizonyítvány az alapkövetelmény, és ezt tutajos teljesíti is. Így nyár elején boldogan utazik Sármellékre, rokonlátogatóba. (port.hu)

Fekete István regénye igazi örökzöld - ezt támasztja alá az is, hogy én is csak húsz évesen találkoztam vele, na de akkor viszont szerelem volt első olvasásra. Hiszen ki ne vágyna egy olyan nyári vakációra, mint amiről ez a történet szól? Vadászat, halászat, önállóság, tutajozás, egész nap kinn a természet lágy ölén, a felnőttek folyamatos abajgatása nélkül, mégis pótapánk oltalma és okítása alatt...

A filmfeldolgozás is remekül sikerült, sokat visszaad a könyvből és páratlan hangulatot tud teremteni. Matula bácsi bár keveset szól, de azt olyan üdítő őszinteséggel és akkora jóakarattal, hogy rögtön szívünkbe zárjuk. Tutajos bár kezdetben nyegle és önfejű, mégis megvan benne a két legfontosabb dolog: az akarat és saját hibái belátásának képessége. Bütyökkel kevésbé voltam kibékülve: érthetetlen okból őt egy másik kisfiú szinkronizálja, de fogalmam sincs, a színész fiúcskának milyen lehetett a hangja, ha ez a pocsék szinkron jobb választásnak tűnt helyette. De természetesen idővel ő is belopta magát a szívembe - főleg miután olyan édes gyerekkori szerelmet lopott a filmbe, hogy attól még a DVD lejátszó is majdnem elolvadt.

Jó volt újra gyereknek lenni és kicsit bekukkantani ebbe az álom-vakációba. Egy egész nyár a berekben! Hihetetlenül izgalmas lehet... Arról nem is beszélve, mennyit fejlődik az ember személyisége, mennyit tanul észrevétlenül az életről.

Csak a színeket hiányoltam... Ahhoz képest, hogy 1967-es a film, szuper felvételeket tudtak csinálni a természetről és kicsit bántam, hogy mindezt csak fekete-fehérben élvezhetem. No meg, időnként túl sok is volt a természetfilmes átvezető rész egy-egy kaland között, ezért a 8 epizódot nem is egyhuzamban néztük meg. De ez talán nem is olyan nagy hiba, így legalább az én balatoni vakációm is több napon át tarthatott.

4,5/5

2012. december 17.

Oly sokáig szerettelek

Francia film, amelyet Kristin Scott Thomas zseniális alakítása emel magas szintre és amiről még egy épkézláb leírást sem ad a port.hu. De talán nem is olyan könnyű a tartalmáról írni, hiszen ez tipikusan olyan film, aminél nem a cselekmény a fontos, hanem az, amit elhallgatnak.

Az egykor orvosként praktizáló Juliette 15 év után szabadul a börtönből. Próbálja újrakezdeni az életét, ebben pedig nagy segítséget jelent húga, akit kislányként látott utoljára. Hozzá és családjához költözik a szótlan, zárkózott és szomorú szemű nő, aki 15 év alatt senkivel sem váltott egy árva szót sem arról, miért követte el tettét.

Való igaz, ez így nem sok izgalmat ígér. Annál izgalmasabb viszont a nővérek egymásra találása, Juliette beilleszkedése, kapcsolata unokahúgaival, lassú-lassú feloldódása. Kristin Scott Thomas, akiért egyébként eddig nem különösebben rajongtam, ezúttal minden elismerésemet kivívta, hiszen olyan mesterien formálta meg Juliette karakterét, hogy a legkisebb rezdülései is hatalmas jelentőséggel bírtak és tökéletesen át tudta adni mardosó érzéseit, belső feszültségét. Mindezt ellensúlyozandó, kaptunk mellé családi idillt, bűbájos nagyapóval és kotnyeles kislányokkal, bús képű lovagokat, vidám baráti társaságot és igazi francia kisvárosi hangulatot.

A film végén persze fény derült a nagy titokra, amit egyébként már sejthetett is a rafinált néző. Igen ám, de számít ez egyáltalán? Nem ez volt a történet lényege. Megsirattam ugyan, de nem emiatt. Sokkal inkább a sok év után felszínre törő, mélyen eltemetett érzések miatt. Mert nem a börtönbüntetés volt a legszörnyűbb, ami ezt a nőt érte...

4/5

A John Malkovich menet

Craig tehetséges bábművész volt. Mára viszont senki sem kíváncsi a művészetére, a házassága pedig romokban hever. A kényszerű helyzetben a férfi iratrendezői állást vállal a cégnél, melynek irodája az egyik manhattani felhőkarcolóban van. Egy napon különös rejtekajtóra bukkan az egyik szekrény mögött. A sötét alagút valósággal magába szippantja. Craig megdöbbenve tapasztalja, hogy az alagúton keresztül a hollywoodi sztár, John Malkovich agyába jutott. Mindezt elmondja a kolléganőjének is, aki üzletet lát a dologban. Kétszáz dollárért árulnak egy John Malkovich menetet. (port.hu)

Hú, milyen furcsa egy film ez! Próbálhatjuk megmagyarázni, próbálhatunk belemagyarázni, de az igazság az, hogy ez nagyon nem való azoknak, akik minden kis apró részletet meg akarnak érteni, ok-okozati összefüggésbe akarnak hozni. Mert vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen csak el kell fogadni. Nem is tehetünk másként, hiszen a film már az elejétől fogva egy furcsa, kifordított világba vezet minket, már az "átjáró" megtalálása előtt is. A főszereplők élete már akkor is kicsúszott a medréből, mielőtt ők kezdenének csuszikálni John Malkovich tudatába és tudatalattijába.

Persze vannak általános érvényű szabályok, amik mindegy, hogy a való világban járunk-e vagy épp valaki más agyában, egyformán uralkodnak. Írhatnám, hogy elsősorban ilyen a szerelem, hiszen ez a történet nem más, mint egy szerelmi háromszög (vagy inkább négyszög?) John Malkovich testén kívül és belül. De sajnos ezt meg kell cáfolnom, mivel a szereplőket itt nem a tiszta érzések vezetik, hanem saját önzőségük. Egy percig sem haboznak, ha saját ál-boldogságuk valaki más életébe/öntudatába kerül. És pontosan ezért, nincsenek jó és rossz karakterek, mindenki egyformán önző és mindenki csak a saját beteljesülését keresi. Az egyedüli kivétel talán a film végén a két nő élete. Szeretném hinni, hogy ők végre megváltoztak és talán pont a kislányuk az, aki miatt erre képesek voltak. Ez egy elég szimpatikus variáció lenne a film üzenetéről, de azt hiszem, ez csak az én belemagyarázásom. :)

A színészekről is ejtenék pár szót. Először is: Cameron Diazra alig ismertem rá. Nagy szerencséje, hogy jó a fodrásza, mert nehéz elhinni, hogy ilyen hajzattal valaha is olyan szexszimbólummá vált volna, mint később tette. Catherine Keener szép és igen-igen gonosz, szóval remek választás volt erre a szerepre. John Cusack kiválóan alakítja a béna, folyamatosan szerencsétlenkedő pasit, néha már szinte sajnáltam is, de később pont az ő önzősége, bár szerelmi csalódásából táplálkozott, mégis olyan mértéket öltött, hogy képtelen voltam szimpatizálni vele. Orson Bean, akit eddig csak a Született feleségekből ismertem, ezúttal is a jóságos, ám meglehetősen perverz és emiatt mulatságos nagyapót alakította. Végül pedig: John Malkovich. Imádom John Malkovichot. Nemcsak azért, mert jó színész és remek filmekben játszott, és nem is csak azért, mert Valmont vicomte megformálása óta valami hihetetlen vonzerővel bír számomra, hanem azért is, mert belement egy olyan film elkészítésébe, aminek jelentős része az ő agyában játszódik és amivel kicsit önmagát is kikarikírozza. Ez azért nem kevés jófejségre vall!

4/5

2012. november 1.

Amélie csodálatos élete

Amélie, a naiv fiatal lány Párizsban él, a Montmartre-on. Élete egyhangúan telik, egy környékbeli bisztróban felszolgálóként dolgozik, a szomszédokkal pedig olyan bensőséges kapcsolatot tart fenn, mintha egy kisvárosban élne. Ám egy nap váratlan fordulat történik: lakásának egy titkos zugában kis dobozra talál, amely az előző lakó gyerekkori emléktárgyait tartalmazza. Elhatározza, hogy visszajuttatja a kis dobozt jogos tulajdonosának. Ettől kezdve élete gyökeresen megváltozik, rájön, hogy valami módon képes környezetét boldogabbá tenni. Szívesen boronál össze magányos embereket, amiből gyakran komoly bonyodalmak származnak. De jótéteményei közepette megismer egy különös fiatalembert és most már a környezetén a sor, hogy segítsenek rajta... (port.hu)

Emlékszem, tiniként hatalmas élmény volt számomra ez a film. Sőt, mikor később kölcsönadtam vhs-en (!!!), akkor is mindenkit lenyűgözött Amélie története. Aztán, bevallom, valahogy elfelejtődött... Egy kedves emlék lett a hatalmasra photoshopolt szemű Audrey Tautou-val, akit egyébként Amélie-ként ismertünk meg és aki onnantól kezdve minden filmjében Amélie maradt, de magából a filmből csak egy-két mozzanatra emlékeztem.

Ma este viszont elcsíptem a tv-ben a filmet, újra megnéztem és újra végigmosolyogtam. Komor is, kedves is és azt sugallja, minden csak nézőpont kérdése, minden csak rajtunk múlik és bármilyen kis aprósággal, odafigyeléssel megváltoztathatjuk nemcsak környezetünk sorsát, de sajátunkat is. Persze, persze, ott az a cinikus kis hang a fejemben: HA környezetünk fogékony rá... No de rögtön vitába is kezdek önmagammal: ha meg sem próbáljuk, sosem tudjuk meg, hogy az-e.

Száz szónak is egy a vége: Amélie történetét érdemes megnézni, szükség esetén újranézni, feltöltődni, erőt meríteni belőle és legfőképp követni példáját. Nyíltnak, őszintének lenni és szeretetet adni. A film közben pedig szinte érezzük, ahogy simogatják a lelkünket - legyen szó akár a világutazó kerti törpéről, akár a montmartre-i kávéház kalandjairól, akár a fotóautómaták fantomjáról... :)

5/5

2012. október 27.

A király beszéde

A király beszéde egy férfi története, aki VI. György brit királyként, II. Erzsébet királynő apjaként vonult be a világtörténelembe. Miután bátyja lemondott, George azaz Bertie foglalta el trónt - igen kelletlenül. A király nem érezte méltónak magát élete legfontosabb szerepére, mert borzalmas dadogása miatt képtelen volt nyilvánosan beszédet tartani. Számos eredménytelen beszédterápiás kezelés után találkozott a liberális szellemiségű Lionel Logue-gal, aki csöppet sem hagyományos ülésein nemcsak királya hangját, hanem bátorságát is segített visszaszerezni. (port.hu)

Ó, Colin! Ha nem szerettem volna már rég beléd, ez után a film után már tuti, hogy menthetetlen lennék! Mit nekem Mr. Darcy, akinek "csak" a boldogsága a tét, ha közben meg itt van egy király, akinek a Föld népességének egynegyedét kell bátorítania a nehéz időkben! Hát melyik nő bírná ki ezt elolvadás nélkül!?

Na, de fordítsuk komolyra a szót.

Colin Firth tényleg zseniális, minden-minden díjat, elismerést, buksisimit megérdemel. Olyan tökéletesen elegyíti és mutatja be a felsőbbrendűséget, a bizonytalanságot, a bátorságot, a kishitűséget és a határozottságot, hogy ha nem lenne csini és kedvesen esetlen, akkor is neki szurkolna minden néző. Furcsa volt oldalán Helena Bonham Cartert látni, hiszen őt, bár szintén nagyon szeretem, gondolatban mindig a "furcsa" karakterekhez kötöm. Most viszont tökéletesen hétköznapi királyné volt, aki odaadó szeretettel veszi körül a zurát, bizonyítva ezzel azt, amit már eddig is tudtunk: minden erős férfi mögött egy erős nő áll... Geoffrey Rush is parádézik: szemtelensége és őszintesége üdítő, baráti támogatása tiszteletre méltó.

A történet számomra mégis valahogy túl egyszerű, túl kevés, hiszen egyetlen ember egyetlen problémáját követjük csak végig. Lehet, hogy bennem van a hiba, hiszen például a történelmi filmeket is valahogy mindig egyformának látom, úgyhogy most ez is leginkább A Vasladyre emlékeztet engem. A főszereplő zseniális alakításán kívül annak is leginkább egy hangulati árnyalata az, ami maradandó volt számomra, így ebből a filmből is leginkább egy hasonló hangulat lesz az, amit magammal viszek: az őszinte támogatás és a mi kedves, dadogó királyunk kételyei, küzdelmei önmagával és bátorsága, amiért mindebbe belevág.

SPOILER: Azért az a jelenet, amikor Jennifer Ehle, alias Elizabeth Bennet saját konyhájában mit sem sejtve összefut a királlyal, vagyis korábbi románca főszereplőjével, Mr. Darcyval... hát, nem kis merészségre vall egy tartózkodó és komor angol drámától! De persze mindezt olyan ártatlanul, olyan finom humorral teszi, hogy az óvatlan nézőnek semmi sem tűnik fel belőle. Bennem viszont ott bujkál a kisördög: mi lett volna, ha Elizabeth hirtelen felindulásból rég nem látott kedvese nyakába ugrik? ;)

4/5

2012. augusztus 11.

My Blueberry Nights - A távolság íze

Jeremy egy New York-i kávéház tulajdonosa, az egyik vendége, Elizabeth tőle tudja meg, hogy a barátja ott járt egy másik lánnyal. Az összetört szívű, megcsalt lány estéről estére betér a kávézóba, remélve, hogy volt barátja eljön az otthagyott lakáskulcsáért. Éjjelente sokat beszélgetnek Jeremyvel, kiderül, hogy a fiú azért nem ment még el a városból, mert azt reméli, hogy volt barátnője egyszer visszatér hozzá. Egy nap Elizabeth váratlanul elhagyja New Yorkot, Memphisbe, majd Las Vegas-ba költözik. Szeretné újra megtalálni régi önmagát, és eltávolodni volt barátja emlékétől. De Jeremytől nem akar elszakadni, képeslapokat küld a fiúnak, és beszámol azokról az emberekről, akikkel a sors összehozza. Jeremynek egyre jobban hiányzik a lány, de mivel a képeslapokon nincsen cím, nem tudja megtalálni... (port.hu)

Ismert, divatos színészek, szép zene, egy szerelmes történet és egy távol-keleti rendező - naná, hogy ezekből a hozzávalókból ezúttal valami teljesen váratlan születik. Imádom a távol-keleti filmeket, amelyek leginkább a hangulatuk miatt ragadnak magukkal: olyan egyedi színeket, fényeket, zenéket alkalmaznak és olyan gyengédséget sugároznak, hogy a kellően érzékeny nézőt könnyűszerrel leveszik lábáról - még akkor is, ha épp haldokolnak szereplői, a lelkünk nem marad simogatás nélkül. Pont emiatt kell is egy hangulat, egy megfelelő lelkiállapot ezekhez a lassú sodrású drámákhoz. De ha ez megvan, a hatás garantált.

Az ismertetőben leírt történetbe beleépül néhány mellékszál - ezek önmagukban is érdekesek, de a főszereplők útkeresésének is fontos állomásai. Egyszerű, hétköznapi történetek, átlagemberek, megszokott problémákkal, álarcok mögé bújva, melyekről már önmaguk is elfeledkeztek. De épp attól kezdve lesz érdekes, ha valaki, például egy szótlan, magának való lány felfigyel ránk és szép csendesen tükröt tartva elénk emlékeztet igazi arcunkra. Az a szemét ribanc. Az a bájos angyal.

Azért tartom nagyon jónak a filmet, mert kis életünkben pont ezek a találkozások és ezek a tükrök azok, amik felbecsülhetetlen értékűek, mégis, olyan nehéz elfogadni őket. Pedig minden olyan könnyű lenne... mint ahogy a fiú is, akinek vállán a másik elvesztése miatt sírunk, végig egy karnyújtásnyira van tőlünk és csak ránk vár...

Igen, kellenek az ilyen giccsmentes, egyszerű eszközökkel emelkedetté váló romantikus filmek, tiszta és őszinte érzésekkel, hiszen lelkünknek mindig jól esik a simogatás.

5/5


2012. július 22.

Büszkeség és balítélet

Anglia a 18. század végén. A Bennet család élete felbolydul, amikor a közelükbe költözik Mr. Bingley, a tehetős agglegény. A férfi barátai között ugyanis biztosan bőven akad majd kérő mind az öt Bennet lány számára. Jane, a legidősebb nővér azon fáradozik, hogy meghódítsa Mr. Bingley szívét, míg a vadóc Lizzie a jóképű és dölyfös Mr. Darcyval ismerkedik meg, kirobbantva ezzel a nemek háborúját. Amikor Mr. Bingley váratlanul Londonba utazik, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t, Lizzie Mr. Darcyt teszi felelőssé a szakításért. (port.hu)

Újabb gyöngyszem a romantikus, kosztümös filmek kedvelőinek, melyben a lányok mégis mernek modernek és szókimondóak lenni, a szívüket követni, a fiúk pedig bebizonyítják, hogy lehetséges egyszerre erős férfiként és érzékeny emberként viselkedni. Arról már igazán nem ez a film tehet, hogy a Büszkeség és balítélet a legtöbb nézőben már egyet jelent a BBC-s minisorozattal, hiszen az nemcsak megjelenésben előzte meg tíz évvel, hanem a játékidő is majdnem háromszorosa, emiatt pedig nyilván sokkal kidolgozottabb és részletesebb.

Mit is értékeljek hát most? Jane Austen története nyilván zseniális, azonban kétórás időkeretben lehetetlen mindent átvenni belőle. Nem tudom megítélni, hogy ha nem olvastam volna a regényt és nem látom korábban más feldolgozásait, akkor is lenne-e bennem hiányérzet, akkor is kapkodósnak érezném-e ezt a változatot? A színészek játékáról is nehéz nyilatkoznom, hiszen ez a film láthatóan már egy másik generációnak készült, mások a férfi- és női ideálok és több múlik a "körítésen", a szép látványon, az érzelmes beállításokon.

Száz szónak is egy a vége: a filmre nem lehet rosszat mondani egészen addig, míg Jane Austen történetét meséli el. Egy rajongó bármilyen feldolgozásért tud lelkesedni, így aztán nehéz objektívnek maradnia. Tény, hogy a regény ismerői hiányolják az apró részleteket is, de ha épp nem akarunk maximalisták és szőrszálhasogatóak lenni, hanem csak egy kellemes, két órás, érzelmekben gazdag kikapcsolódásra vágyunk kedves és jól ismert hőseink társaságában, akkor ezzel a filmmel nem foghatunk nagyon mellé.

4/5

2012. július 21.

Átkozott boszorkák

Sally és Gillian, a két testvér mindig tudta, hogy nem olyan, mint a többi gyerek. Szüleik halála után különc nagynénjeik nevelték őket, és a háztartásuk egy cseppet sem volt hétköznapi, már kiskoruktól gyakorolták a családjukban generációról generációra öröklődő varázslást. Egy apró gond van csak a csodálatos örökséggel: egy átok, miszerint az a férfi, aki a család egyik nőtagjába beleszeret, idő előtt meghal. Sally (Sandra Bullock) igazi szerelemre vágyik, és megpróbál távol maradni a varázsló praktikáktól, míg Gillian (Nicole Kidman) bolondos és csapodár módon élvezi hatalmát a férfiak fölött. Amikor azonban Gillian találkozik Jimmy-vel, egyre különösebb dolgok történnek. (port.hu)

Jópofa, boszorkányos, igazi csajos film, sok mágiával, sok szerelemmel.

Sandra Bullock most is a sokszor látott, de sokszor bevált "kedves szomszédlány, akit utolért a szerelem" szerepet játssza és ugyanolyan szerethető karakter, mint minden más filmjében. Nicole Kidman csak mellékszereplőnek tűnik mellette, ő viszont szemtelen fiatalságával és vadságával hódít. Mellettük persze vannak jó pasik és aranyos gyerekek a filmben, no meg varázslat, vidámkodás, szerelmi bánat - és a nagy üzenet: hiába zárod el szíved, a szerelem úgyis rád talál, blablabla...

Kellemes, lányos, kikapcsolódós délutáni film, viszont valahogy a felejthető(bb) kategóriából.

4/5

2012. július 7.

Görögbe fogadva

Ősei földjére utazik Georgia, a görög származású amerikai idegenvezető. Legnagyobb bosszúságára azonban csoportjának tagjait nem nagyon érdekli a mediterrán ország történelme és gazdag kultúrája, leginkább a tengerparton süttetnék a hasukat. Egyikük, Irv szerint nem kellene mindezt a lelkére vennie, azt tanácsolja neki, hogy próbálja ő is élvezni az életet, talán még a szerelemet is megtalálja. Meglepetésére erre nem is kell nagyon várnia. Georgia ugyanis egyre vonzóbbnak találja Poupit, a turistabusz csak görögül beszélő, kezdetben ellenszenves sofőrjét. (port.hu)

Hát, ezt a filmet én egyszerűen imádtam! Bevallom, voltak részek, amiken hangosan nevettem. Görögország, kék ég, tenger, gyönyörű táj, gyönyörű romok, vidám emberek - már jó kiindulás. Nem érdekel, mennyire hatásvadász vagy kiszámítható, engem végig lekötött. Georgia rátalál a kefijére, önmagára és a szerelemre, közben pedig a busz összes utasának ad valamit és mindegyiküktől kap is valamit. Ahogy egyre jobban megismerjük a morcos, ellenszenves, zárkózott és örökké perlekedő embereket, egyre többet meglátunk gondosan rejtegetett, érzékenyebb oldalukból is és végül még meg is szeretjük őket úgy, ahogy vannak. Olyan a film, mint egy jó hangulatú kirándulás kedves barátok között.

A mondanivaló ugyan nem hatalmas és égbekiáltó, sőt, amint hallottam, egy görögnek valószínűleg egyetlen szóban össze lehetne foglalni. Azonban a kedves humor és a szeretet, ami áthatja a filmet, kellemes kikapcsolódássá, üdítő és léleksimogató élménnyé emeli.

5/5

2012. június 11.

Élek és szeretek

A 34 éves Daniel (Pablo Pineda), zsebében friss egyetemi diplomával munkát szerez egy segélyszervnél Sevillában, ott beleszeret Laurába (Lola Duenas), az elbűvölően közvetlen, ám meglehetősen zavaros szerelmi életű kolléganőjébe. Daniel és Laura között szoros barátság alakul ki és a fiú elhatározza, hogy színt vall, csakhogy Daniel Down-kóros és kettejük kapcsolatát sem munkatársaik, sem családtagjaik nem nézik jó szemmel. Nem mintha ez őket egy csöppet is érdekelné. (port.hu)

Azt hiszem az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy túl nagy hírverést csináltak körülötte, túl sokat ígér a trailer és az ember túl nagy elvárásokkal ül le megnézni. Ilyenkor sajnos szinte borítékolható, hogy csalódni fog. Pedig a témája szuper, kicsit sem hétköznapi, ám annál fontosabb. A főszereplő személyét pedig nemcsak tisztelni és meghatódottan-zavartan, kötelezőnek érezve szeretni lehet, hanem egyszerűen csak hátradőlni és élvezni a játékát. Ja, azt a közhelyet már meg sem említem, hogy esetleg tanulhatunk is tőle az életről.

De mindezek ellenére mégis valahogy kevés marad az egész. Persze, nyilván a nagy elvárások miatt, meg nyilván amiatt, hogy jól edzett, rózsaszínű happy endekhez szokott lelkünk ezúttal is várja a varázsütésre megszülető álomvilágot, helyette viszont "csak" az életet kapja. Ami egyébként nehéz, küzdelmes, semmit sem adnak ingyen - de mégis, mekkora gáz már a felismerés, hogy valaki, akinek sokkal nehezebb és sokkal küzdelmesebb, mégis többre tartja, mint mi? Szóval ismét mondom, tanulhatunk tőle.

Ha mást nem, hát azt meg kellene szoknunk végre, hogy mindig a fogyatékkal, pardon, segítséggel élők nevetnek a legjobban a saját hiányosságukat kikarikírozó vicceken.

4/5

2012. május 13.

127 óra

A 127 óra Aron Ralston hegymászó igaz története, aki egy hegyomlás után öt napig csapdába esett egy elszigetelt kanyonban Utah államban. A 127 óra alatt Ralston nagyító alá tette egész addigi életét, míg végül összeszedte minden bátorságát. Segédeszközök nélkül megmászott egy 65 láb magas falat, több mint 12 kilométert kellett sérülten megtennie, hogy végül megmeneküljön. (port.hu)

A rehab vizsgára készülve gondoltam ki, hogy aktuális lenne végre megnéznem ezt a filmet. Így utólag belegondolva már nem sok összefüggést látok a kettő között, de az biztos, hogy a film egy élmény volt.

Olvastam valahol egy kritikát, ami szerint erről a történetről elmondani, hogy a végén a főszereplő pasi levágja a saját karját, nem számít spoilerezésnek. És ez mennyire igaz! Hiszen a lényeg itt baromira nem a véres-kegyetlen jelenetekben van, hanem abban, ahogyan eleinte cseppet sem szimpatikus "hősünk" saját kis szemüvegén keresztül, vagy inkább saját kis börtönének szűk résén keresztül belepillant a nagybetűs ÉLETBE. Nyilvánvalóan kegyetlen kijelentés, de neki épp ez a szikla kellett és épp ez a gyötrelem ahhoz, hogy végre képes legyen egy helyben megállni és gondolatait nem szétrohanni hagyni hegyen föl, vízbe le, bicikli hátán vagy épp hegy oldalán, hanem egy irányba terelgetni. Szerencsére mindez nem nyálas, nem giccses és nem hálivúdi, de annál torokszorítóbb és szívbemarkolóbb.

Mert igen, igaza van a plakátnak: minden perc számít. Szembenézni a múltunkkal és hibáinkkal, elfogultság nélkül bírálni önmagunkat pedig nagyobb bátorságot kíván, mint a magányos hegymászás és kalandtúra. Feladni mindig egyszerűbb! Kitartani, már akkor is, mielőtt észrevennéd az új célt - na ez az igazi kihívás!Tudom, ez most mind közhelynek hangzik, de tény, hogy csak akkor érted meg igazságukat, ha már megélted azt, hogy kis híján mindent elveszítesz.

Szerencsére itt most "csak" egy kar veszett oda, no meg vele egy adag önhittség és sorskísértés. Az én szívem pedig nem akkor facsarodott igazán össze, amikor görcsbe rándult izmokkal, hangosan sziszegve-jajongva éltem át az amputációt a főszereplővel együtt, hanem akkor, amikor meglátta félkarú életének igazi értelmét: (spoiler!) a leendő kisfiát... Na, a gyomrom lehet, hogy boncteremben és műtőben edződött, de a lelkem még mindig a régi, úgyhogy ennél a résznél elsírtam magam. Azt hiszem, jelenlegi életemnek egyik érzékeny pontjára sikerült rátapintani...

4/5


2012. március 15.

Apró titkok

Sarah és Brad látszólag boldog házasságban él a kertvárosi otthonukban, csak az a baj, hogy mással, más fedél alatt. Sarah egyedül neveli a kislányát, miközben a munkába temetkező férjét alig látja. Bradnél fordított a helyzet, ő vigyáz a gyerekre, miközben neje dokumentumfilmeket forgat. A magányos szülők a gyerekeiket sétáltatva, a játszótéren találkoznak. Egymás segítségével hamarosan újra felfedezik a szabadság és a szerelem érzését. De van-e jövője kapcsolatuknak? Titkolózzanak, vagy kezdjenek új életet? És mi lesz a gyerekekkel? (port.hu)

Furcsa bepillantani az irigyelt idilli élet kulisszái mögé és azzal szembesülni, hogy tulajdonképpen pont így NEM akarunk élni. Furcsa rájönni, hogy elkésett a felismerésünk, mert tulajdonképpen pont a saját életünket néztük. A legfurcsább pedig az ezt követő fájdalmas felismerés, amikor tudatára ébredünk annak, hogy már erőnk sincs változtatni mindezen.

A szabadság útjai után Kate Winslet egy újabb kertvárosi, unalmasan idilli háziasszony korántsem fájdalmatlan drámáját mutatja be, bár sajnos ezúttal Leo nélkül. Rátalál elvesztettnek hitt érzelmekre és rátörnek olyanok, amiket ő maga szeretne eldobni. Hihetetlenül jó alakítást nyújt ismét, egyre nagyobb rajongója leszek.

Lassú sodrású film, miről is? Leginkább talán arról, hogy fel kell nőnünk, bármennyire is fájdalmas.
Filmnézéshez mindenképp javasolnék egy, a filmhez passzoló hangulatot, és egy bukósisakot, hogy könnyebb legyen, amikor fejbe püfölik a kedves nézőt.

4/5

2012. március 7.

A legszebb dolog

Barbara (Louise Bourgoin) és Nicolas (Pio Marmai) egy csendes téli estén találkoznak először, a fiú munkahelyén egy párizsi videotékában. Kapcsolatuk nagyon hamar szárba szökken olyannyira, hogy megfékezhetetlen szerelmük, összeköltözésük után rövid idővel meghozza gyümölcsét, a legszebb dolgot egy pár életében.A kilenc hónap alatt Nicolas új munkát keres, babaszobát fest, és gyerekbútorokat szerel. Ugyanakkor Barbara minden erejével készül az anyaságra. Gyermekük megérkezése után mindkettejükben komoly kérdések vetődnek fel: Vajon lehet-e ugyanolyan hévvel folytatni egy kapcsolatot, miközben gyereket nevelnek? Vajon várnak-e minket még a barátok a péntek esti buliban? Vajon lehet-e az álmaink után menni, miközben egy csecsemő várja, hogy tisztába tegyék? Vagy egy egészen új életet kell kezdeni? (port.hu)

Ez a film ott kezdődik, ahol a legtöbb romantikus történet véget ér: a jópofa megismerkedés után a fiú és a lány egymáséi lesznek, aztán boldogan élnek, amíg... amíg meg nem érkezik a baba. És ugyan ez esetben egy kívánt, tervezett babáról van szó, mégis felforgatja hőseink életét.

Imádtam a szókimondó őszinteséget, imádtam a fiatalos lazaságot, imádtam az elveinkhez való elszánt ragaszkodást, de egyben hibáink kényszerűen-kelletlenül való beismerését is. Imádtam nézni, ahogy a két önfejű fiatal harcol egymással, sőt, önmagával is, majd apránként változik és végül felnő a könnyűnek hitt nagy feladathoz: igazi szülők lesznek.

Talán ezt a filmet kéne vetíteni a szőke hercegről meg a habos-babos, fehér ruhás esküvőről ábrándozó tinilányoknak, hogy rájöjjenek: a neheze mindezek megtalálása, megélése után jön. De ugyanakkor az is eszembe jut: miért vegyük el tőle a kedvüket? Az értékét úgyis csak akkor értik meg, amikor már ők is rátaláltak arra a bizonyos legszebb dologra...

4/5

2012. február 27.

Árvaház

Laura árvaházban nőtt fel. Harminc évvel később a férjével és a hétéves kisfiával visszatér az ódon, elhagyott épületbe. Szeretné felújíttatni a régi házat, ahol fogyatékos gyerekeket gondoznának. A sajátos környezet megmozgatja a kis Simon fantáziáját. Különösen, amikor elmondja, hogy kapcsolatba került egy szellemfiúval. Laura férje, Carlos szerint fia csupán így akarja felhívni magára a figyelmet. Az asszonyt nyugtalanítja Simon és Tomás kapcsolata, saját régi, felkavaró emlékei is előtörnek. Közeleg a megnyitó napja, Laura pedig egyre inkább úgy érzi, hogy veszélyben a családja. (port.hu)

Egy barátnőmmel ellátogattam a spanyol filmklubba - kicsit aggódtam ugyan, de szerencsére nem volt gond, hogy én nem tudok spanyolul, ugyanis volt magyar felírat a filmhez. Az viszont nagyszerű volt, hogy nem egyedül kellett megnéznünk, ugyanis egy-egy jelenetnél igencsak szorítottuk a karfát, na meg néha egymás kezét is...

A film ugyanis hátborzongatóan ijesztő. Na persze nem zombitámadásra kell számítani, hanem kicsit olyan, mint a Hatodik érzék, de valójában sokkal jobb annál. Szépen fényképezett film, gyönyörű és megható befejezéssel. Ereje talán sokkal inkább ebben rejlik, nem pedig a horrorisztikus vonásokban. A Belső tengerből ismert főszereplőnő pedig egyszerűen zseniális.

Újabb bizonyítékot találtam tehát arra, hogy a spanyol filmek nagyon jók! A faun labirintusa is egy egészen hasonló, szintén rémületes, ám annál sokkal többet adó, megrázó alkotás.

4/5 (mert azért az mégsem járja, hogy ennyire rám ijesztenek...)

2012. február 17.

Angyalok városa

Mi történik akkor, ha egy angyal elkezd vágyódni a halandók mindennapjai után, és ki akarja próbálni a szerelmet? Nicholas Cage alakítja az angyalt, Seth-et, aki szerelmes lesz egy földi halandóba, a sebésznő Maggie-be. Választania kell égi és földi szerelem között. Vajon mi az, ami egy racionális gondolkodású orvosnőt arra késztet, hogy egy olyan férfihoz vonzódjon, akinek a létezését is lehetetlen elfogadnia? Maggie és Seth addig harcolnak józan eszükkel és vágyaikkal, míg végül mindent feláldoznak a szerelem kedvéért. (port.hu)

Sokadik újranézés, hiszen ez a film egy örök kedvenc. Akárhányszor beleharapok egy körtébe, ez jut eszembe. Akárhányszor meglátom a polcomon a Vándorünnepet, erre a filmre gondolok. Akárhányszor szerelmi bánatom van, ezen sírom ki magam.

Valahogy itt van benne a lényeg: merj ugrani! Fájhat, sajoghat, de adnod kell neki egy esélyt, különben nem győzhetsz, nem győzhettek... Csak meg kell találnod a saját Pohár uradat vagy Pohárnédat, és akkor nem is fogod áldozatnak érezni azt a bizonyos ugrást... Ha pedig a másik nem ugrik? Nem kell rágódnod rajta, a képlet egyszerű: nem te voltál számára Mr. / Mrs. Pohár...

De ez a film egyébként nemcsak mondanivalójában, hanem részleteiben is csodálatos. Finom mozdulatokkal, apró rezdülésekkel, érzelmekkel, szeretettel, kedves humorral teli. Melengető, még azután is, hogy arcul csapott, kitépte a szíved és páros lábbal ugrált rajta. Mert nemrég fedeztem fel legnagyobb üzenetét: azt, hogy tovább kell menni. Több lettél általa, épp ezért nem engedheted meg, hogy csak ülj és siránkozz, mert ezzel megcsúfolod mindazt, amit kaptál.

5/5


2012. február 9.

A Vaslady

Meghitt és meglepő életrajzi film Margaret Thatcher-ről, az Egyesült Királyság első és egyetlen női miniszterelnökéről. A XX. század egyik legismertebb és legbefolyásosabb asszonya a semmiből érkezett és szétzúzott minden nemi és osztálybeli előítéletet egy olyan világban, ahol az érkezéséig kizárólag férfiak uralkodtak. (port.hu)

Nem foglalkozom a politikával, még a magyarral sem, nemhogy más országokéval. A történelmet sem szerettem sosem igazán. Most mégis beültem erre a filmre, pedig Margaret Thatcher-ről eddig csak annyit tudtam, hogy a UK miniszterelnökNŐje volt.

Naná, hogy Meryl Streep neve csalogatott be a moziba.

Sokáig csak kapkodtam a fejem és idegesített, hogy nem tudtam, ki kicsoda, mi a fenéről van már megint szó és Meryl Streep miért parádézik állandóan kék kosztümökben és kalapokban. Aztán mire szép lassan kezdett összeállni a kép, engem már nem is igazán érdekeltek a részletek. Csak egy erős, kemény nőt láttam, aki nem tűr ellentmondást és aki senkinek és semminek sem hagyja, hogy eltérítse útjáról. Ezen a ponton még jól is jött a tudatlanságom: minden esemény meglepetésként ért és végig megvolt az okom, hogy szurkoljak és várjam a következő sikert.

Aztán lassanként én is kijózanodtam. Már nem is érdekelt a karrier, már a magánember boldogulása és boldogsága foglalkoztatott. Nem meglepő, hiszen ez az a "probléma", amivel én is tudok azonosulni. Ezen a ponton pedig a film már nem is egy világhírű és sikeres politikusnőről szólt, hanem egy nőről, aki az egyensúlyt keresi karrier és család között - ez pedig örök téma, nem? A film végén már mélyen megrendülve ültem a sötétben. Nem a sikeres nőt, a politikust, a nagy karrier törtnénetét láttam - hanem egy egész életre szóló, a másikat maximálisan elfogadó és támogató nagy szerelemét, cukormáz nélkül. A záró jelenet a csészével pedig választ ad minden, még fel nem tett kérdésünkre is.

Nem zengek ódákat Meryl Streepről, hiszen az, hogy ő egy átváltozóművész és egy zseniális színésznő, már nem újdonság a legkétkedőbb mozirajongó számára sem. De nem az ő alakítása miatt fogok emlékezni erre a filmre, hanem, azt hiszem, inkább a csésze miatt...

3,5/5

2012. február 3.

Sok hűhó semmiért

A napsütötte Dél-Itáliában, míg szünetelnek a csaták, lángra lobbannak a szívek. Don Pedro, Aragónia hercege és csapata megjött a csatából, hogy Leonato vidéki kúriáján töltsön egy felhőtlen hónapot. Egyik kísérője, Claudio rögtön szerelmes lesz Leonato szépséges lányába. Elválaszthatatlan cimborája, Benedek viszont megveszekedett nőgyűlölő: legújabb célpontja a makrancos Beatrice, aki hasonlóképpen érez a férfinem iránt. Bár a nyelvük kardéles, a lelkük mézédes - a két egymásnak teremtett pár egymásra talál. A kellemes együttlétet azonban megzavarja Don Juan, a herceg öccse, aki álnok terveket szövöget, s elég egy rosszindulatú ármány, a harcban edzett barátság kis híján véres párbajba torkollik. De minden jó, ha jó a vége. (port.hu)

Egy újabb film, amit lehetetlen megunni! Jó időben, rossz időben, vidámságban, keserűségben, akármikor, akárhol, akárhányszor!

Szerelem, komédia, pörgős és csipkelődő párbeszédek, évődés, cselszövés, leleplezés, szívek összetörése és begyógyítása, személycsere, álruhák -- ennyiből már egyértelművé válik, hogy csakis Shakespeare-ről lehet szó. De mindezt olyan páratlan tolmácsolásban kapjuk, hogy minden egyes színészi alakításról ódákat lehetne zengeni. Az én kedvencem természetesen Benedict és Beatrice, akarom mondani: Kenneth Branagh és Emma Thompson. Komolyan, ez a két ember minden porcikájával játszik, barátjává tesz, magával ragad és sodor, sodor...


(Shakespeare mester most bizonyára forog a sírjában, hogy történetéhez épp egy Katy Perry dallal aláfestett videót választottam. Mentségemül szolgáljon, hogy nem tudtam választani a jobbnál jobb sziporkapárbajok közül, így maradt hát a zene. Az igazi élményért pedig tessék szépen megnézni a filmet!)

5/5

2012. február 1.

Tükröm, tükröm...

"A Columbia egyetem professzora (férfi) keresi azt a 35 év feletti, doktorátussal rendelkező nőt, aki megosztaná vele céljait és társaságát. Külső nem számít." Ezzel a szöveggel jelenik meg az elkeseredett tudós hirdetése az újságban. Larkin professzornak elege van a zaklatott, szenvedélyes viszonyokból, szexualitástól mentes, intellektuális kapcsolatra vágyik. A hirdetésre fölfigyel Rose. A nő a romantika korának irodalmát tanítja az egyetemen, de az életéből éppen a romantika hiányzik. A két ember személyisége különbözik, a kapcsolat mégis izgalmasnak ígérkezik. (port.hu)

Először is, le kell szögeznem, hogy Barbara Streisand szerintem egy nagyon-nagyon szép nő. El lehet szürke egérkésíteni azzal, hogy összekócoljuk a haját és trottyos ruhákat adunk rá, de tény, hogy attól még szép marad. Rose karaktere pedig annyira kedves, humoros, szókimondó és jó fej, hogy azonnal elveszünk, egyszerűen nincs mese: szeretnünk kell!

Szíve választottjával csak egyetlen nagy probléma van: hogy egy idióta. De ő legalább tudja magáról, hogy ha feltűnik egy nő a színen, csekélyke öt literes vértérfogata vagy az agyába tódul, vagy pedig a... szóval értitek. Ráadásul szegénykém olyan konok és olyan makacsul ragaszkodik korábbi, önvédelemből tett elhatározásához, hogy akkor sem ismeri fel álmai nőjét, ha az előtte álldogál epekedő szemekkel. Nagy szerencséje, hogy olyan kedvesen esetlen ő is, hogy sokáig nem tudunk rá haragudni.

Két szimpatikus karakter talál hát egymásra ebben a filmben, természetesen kellően túlbonyolítva saját maguk számára(!!!) boldogságuk beteljesülését. Tényleg kezdem elhinni, hogy az élet olyan egyszerű - csak mi gyártunk hozzá problémákat, ráadásul nagy tételben. És ebben a filmben is, pont úgy, mint a hétköznapokban, a legnagyobb akadályt csakis saját félelmeink leküzdése jelenti. Az egyik amiatt sérült, mert összetörték a szívét és annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg újra, inkább úgy dönt, soha többé nem enged közel magához senkit sem. A másik számára sem ismeretlen a fájdalmas csalódás, de ő oly mértékű önbizalomhiánnyal is küzd, ami párja félelmeit azonnal megsemmisítő erejűvé alakítja - természetesen saját maga számára.

Végigkísérjük tehát boldogtalanságukat, velük szenvedünk, sírunk és epekedünk - pedig miközben olyan nagyon szeretnénk megrázni mindkettőjüket, hogy meglássák, csak egy lépésnyire van tőlük az értük sóvárgó nagy ő! Ez azonban teljesen hiábavaló is lenne, hiszen saját magukat kell először legyőzniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Jópofa történet, melyből megtudjuk, hogy a baseball is csak matematika; nagyon kedves és nagyon szerethető karakterekkel, finom humorral és rengeteg szeretettel! Külsejükkel elégedetlen és emiatt tartós önbizalomhiányban szenvedő nők számára egyenesen kötelező!

5/5