L'ecsó

Remy, a patkány kölyökkora óta annak jegyében élt, hogy felnőve majd séfként dolgozhat az egyik párizsi étteremben. Hiszen a konyhai példaképe, Auguste Gusteau is megmondta, hogy "mindenki főzhet". A gyakorlat azonban mást mond. Remy a saját bőrén tapasztalja meg, milyen veszélyt jelent egy magafajtának, ha felfedezik a konyhában. Amikor úgy tűnik, hogy álma végképp szertefoszlik, onnan kap segítséget, ahonnan a legkevésbé sem várná: egy kétlábútól. Igaz barátra talál Linguiniban, az étterem szégyenlős, kirúgás szélén álló mosogatófiújában. (port.hu)

Az a nagyszerű ebben a rajzfilmben, hogy nemcsak aranyosan megrajzoltak a figurák, nemcsak mesésen "hepiendes" a befejezés, hanem még a történet is kellően pörgős és mozgalmas ahhoz, hogy felnőtt fejjel is le tudjon kötni.

Annak idején még a moziban láttam, de, tekintve, hogy éppen egy első-randis film volt, nem sok maradt meg belőle... meg hát különben is, egy ugra-bugráló és főzőcskéző patkányról szól, ugyan már, hogy lehetne ez egész estés rajzfilm? Aztán egyszer csak rávettem magam, hogy újranézzem - ámultam és bámultam, könnyemet nyeltem és nevettem. Valahogy nagyon jól lettek eltalálva az arányok: a kitartás és küzdelem végül sikerhez vezet, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz viccesen sül fel, Párizs mesés, a család szent, a barátság szent, a szerelemről már nem is beszélve... és mindeközben mégsem kellett a kisgyerek szintjére butulnom, mert élvezhető elegyet kaptam.

Sok ilyen rajzfilmet még!

5/5

Levelek Júliának

Az újságírói álmokat dédelgető Sophie a munkamániás szakáccsal, Victorral él. A férfit jobban izgatja az étterme megnyitása, mint a menyasszonya. A pár Veronába utazik egy romantikus kirándulásra. Sophie bánatára Victor nem vele, hanem a helyi ételekkel és italokkal van elfoglalva. Egyedül indul hát a város felfedezésére. Júlia házánál egy ötven éve írt levélre bukkan, melynek írója az ifjúkori olasz udvarlója után kutat. Sophie válaszol neki, mire meglepetésére előkerül a levél írója. A lány csatlakozik Claire-hez és az öntelt unokájához, együtt indulnak a rég elvesztett kedves után. (port.hu)

Ez a film annyira silány és tartalmatlan volt, hogy nem is igazán tudok róla mit írni. Egy másodperc után ki lehet találni az eseményeket és bár az olasz táj még mindig andalító és vonzó, Vanessa Redgrave pedig még mindig csodaszép, mikor Itáliában keresi a szerelmet, de más pozitívumot ha agyon ütnek, sem tudok kitalálni. A legtöbb színész sótlan és unalmas, a fiatalok fellobbanó szerelmét pedig akkor sem tudnám elhinni, ha nagy táblákkal mutogatnák, hogy: "látod? épp most történt!". Ráadásul Franco Nero lovas bevonulásáról képtelen vagyok nem Árpád atyánkra asszociálni... ;)

2/5

A nyughatatlan

1955-ben vézna gitáros sétált be a Sun lemezstúdió ajtaján. Ez a pillanat kitörölhetetlen nyomott hagyott az amerikai kultúrában. A gitáros akkordjai ritmusosan zötyögtek, mint a tehervonat, hangja pedig mély és sötét volt, akár az éjszaka. Erőt sugárzó, átható tekintetétől és énekétől libabőrös lett az ember. Dalai, melyek a szív fájdalmairól és az életben maradásról regéltek, merészek voltak és húsba vágóak, és nem hasonlítottak semmilyen addig hallott dalra. Ezen a napon kezdődött Johnny Cash karrierje, és ekkor lépett rá személyisége átalakulásának rögös útjára is. (port.hu)

Nem épp friss film ez - ha kisgyerek lenne, idén kezdte volna az általános iskolát. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy sokat dicsérték annak idején. Nos, én viszont végigunatkoztam...

Nem elég, hogy indokolatlanul hosszú (134 perces) a film, de tulajdonképpen a teljes történetét bele lehetne sűríteni egy Barátok közt epizód idejébe. Van ugyan sok zene, de valljuk be, ezek körülbelül fél évszázados amerikai slágerek; biztos van, akinek ez a stílus jön be, de hozzám nem áll valami közel. (Azt, hogy jelenleg még mindig agyamban lüktetnek a film vége felé elhangzó dalok, csak átmeneti jelenségként könyvelem el.) Igaz ugyan, hogy Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és Elvis Presley ma már ikonikus alakok és nevüket szinte mindenki ismeri, ez a film mégsem szövi elég szorosan össze a szálakat ahhoz, hogy a végeredmény igazán a székhez tudna kötni. Mellesleg meg attól a gondolattól sem tudtam szabadulni, hogy kicsit olyan lehet ez az amerikaiaknak, mintha nekünk lenne egy filmünk a Táncdalfesztiválok világából és az ifjú Korda Györgynek az ő Klárikájával szövődött szerelméről... erre vajon hányan váltanának jegyet a mozikban?

Viszont ahogy kicsit most utána olvastam, úgy látom, azért ez egy elég korrekt életrajzi feldolgozás, ami nem hallgatta el főszereplőnk rossz tulajdonságait, káros szenvedélyeit sem. A gyermekkori tragédia hatása végig érezhető volt, de kicsit már szinte unalmassá is vált ahogy elő-előkapták. Későbbi feleségével való barátsága/szerelme segített fenntartani a figyelmemet, de idővel az is csak egy végtelenített újrajátszásnak tűnt. Bár gyorsan hozzá is teszem: mindkét momentum hatott rám, csak épp képtelenség azt hinni, hogy ennyivel kiszúrhatják a szemem 134 percen keresztül...

A két főszereplővel is problémám van: Joaquin Phoenixre elég ránéznem és egy részem máris elindul forró kakaót csinálni neki, hogy aztán egy plédbe bugyolálva kicsit jobb kedvre derítsem vele - és mellesleg legyen mivel pótolnia a várhatóan órákon át tartó könnyezés során elvesztett folyadékot is. Nem tehetek róla, erről a pasasról egyszerűen ordít, hogy egy szerencsétlen flótás. VISZONT, színészi tehetségét meg pontosan az árul el a legtöbbet, hogy mégis el tudja ezt feledtetni és át tud alakulni egy teljesen más személlyé. Reese Witherspoonról is hasonló a véleményem: eleinte nem tűnik többnek egy ezúttal barnára festett hajú Doktor Szöszinél, aki csak bárgyún mosolyog és hülyének tetteti magát, aztán kis idő elteltével mégis szárnyalni kezd - halkan jegyzem meg, hogy talán még kicsit jobban is, mint a párja.

Röviden tehát: ez nem az én filmem, de természetesen elismerem az érdemeit is. Ugyanakkor túlzónak tartom a netes pontozást: a port.hu-n 9,4-et, az IMDB-en 7,9-et kapott. Nálam:

3/5

Kedves John!

John Tyree (Channing Tatum) halk szavú, jóképű hivatásos katona az amerikai különleges alakulatnál, aki eltávon van Dél-Karolinában magányos édesapjánál látogatóba. Savannah Curtis (Amanda Seyfried) gyönyörű, idealista főiskolás lány egy jómódú családból, aki a tavaszi szünetét tölti otthon. Egy véletlen tengerparti találkozásnak köszönhetően halálosan egymásba szeretnek. Életük addigi legboldogabb két hetét töltik együtt és a szerelmes boldogság, úgy tűnik, mindörökre eggyé kovácsolja őket. (port.hu)

Biztosan ezer ponton lehetne belekötni ebbe a filmbe, lehetne nyálasnak és giccsesnek csúfolni, mint azt sokan teszik is a netes véleményezők közül, de nekem most egyetlen ilyen jelző sem jut róla eszembe. Egyszerűen csak levett a lábamról.

Úgy indul ez a film, mint egy napsütéses, gondtalan, mégis lelkesítő, reményekkel teli, boldog nyár. Mint egy szerelmes nyár. Beleélem magam és elképzelem, hogy ez csakis örökre szólhat. A szemem csak úgy szívja be a tengerparti képeket, a fényeket, a színeket; az agyam pedig egyre többet követel. Elolvadok a romantikától és hiszek abban, hogy bármennyire is reménytelen a helyzet, ha két ember ennyire akarja, egész biztosan szembe tud menni az árral, le tud küzdeni minden akadályt és kimondatlan törvényszerűséget. Megríkatnak ekkor, de megríkatnak akkor is, amikor sajnos nekik is be kell állniuk a sorba, lesütött szemmel mormogva: hogy is gondolhattam, hogy velünk majd másképp lesz...

Aztán történik valami érdekes. Az eddigi andalító képek egytől egyig eltűnnek, a fényeket és színeket fájó, egyhangú szürkeség váltja fel, de rá kell eszmélnem, hogy mégsem hiányoznak már. Felnőttünk. Vannak nagyobb, fontosabb dolgok a mi kis csip-csup boldogságunknál. Mikor ismét szemben áll egymással a fiú és a lány, eszembe sem jut pityeregni. Mindkettejük arcáról sugárzik a megtörtség, ugyanakkor a történetük most válik csak igazán érdekessé. Sokkal többek már ők, mint a két kis ugri-bugri hősszerelmes és noha én már az első perctől kezdve a legnagyobb rajongójuk voltam, ennyire még sosem álltam mellettük (mármint külön-külön), mint most.

A befejezés? Állítom, ha egy másodperccel tovább tart, vagy többet mond, sikítva tépném a hajam. Először még ezt is soknak találtam, de fél órával később már meggyőztem magam arról, hogy ezt így kellett bemutatni, sem többnek, sem kevesebbnek, sem máshogyan. Talán ez nem is befejezés, csak egy érzés, egy vágy, egy álomkép - nekem legalábbis így marad majd meg. Ha csak egy szó is elhangozna ebben a leges-legutolsó jelenetben, azzal elűznék az ábrándot, irreálisan rózsaszín cukorszirupba fojtva ölnék meg a mondanivalót. Ha pedig kihagynák, mert olyan kegyetlenek, mint én vagyok mostanában magammal - be kell látnom, más lenne az üzenet. Nemcsak a remény, az igazi szerelem lehetősége veszne el, hanem az emlékek és az egyszer valaha megélt érzések jelentősége is.

Szóval: ez így volt jó, ahogy volt. Amanda Seyfried bújós, hatalmas szemű, kedves szőkesége, Channing Tatum izmos karja, vastag nyaka (ó, igen, végre, végre! sikerült találnom valamit, amin változtatnék: a vastag nyak! :) ) és csendes magánya mögé rejtett, mégis végig érzékelhető érzékenysége, apjához való viszonya, no meg Richard Jenkins szerényen és visszafogottan bemutatott betegsége mind-mind hozzátett egy kicsit a történethez és megadta azt, amire szükségem volt most.

5/5 (Tudom, hogy kicsit túlzás és a film önmagában talán nem is érdemli meg, de az élmény mindenképpen öt csillagos.)