Értelem és érzelem

A Dashwood lányok pénz nélkül maradnak apjuk váratlan halála után. Egyetlen esélyük, ha jól mennek férjhez. Az idősebbik lány, Elinor (Emma Thompson) nem bízik az érzelmeiben, és bár Brandon ezredes (Alan Rickman) és Edward Ferrars (Hugh Grant) is megkörnyékezi, úgy véli, a szív dolgaiban is az eszére kell hallgatnia. Húga, Marianne (Kate Winslet) viszont egészen más természet. Csöppet sem leplezi az elbűvölő Willoughby (Greg Wise) iránt érzett szenvedélyes szerelmét. (port.hu)

Jane Austen zseni volt és nem is kell ezt tovább ragozni. Mesterien szőtte történetét, ami nemcsak az idő próbáját állta ki, hanem a megunásét is: akármikor, akárhányszor élvezettel merülhet el benne újra az ember lánya.

Ilyen alapozással nem nehéz zseniális filmet készíteni, de ha felturbózzuk néhány színészóriással, az mindenképpen garancia a sikerre. Minden percét imádtam; ez is azon ritka filmek egyike, amiben képes vagyok "benne élni" - pedig egy távoli korról van szó és tőlem távoli problémákról. De a megjelenített érzelmek örök érvényűek.

5/5

Egy nap

Miután együtt töltik egyetemi diplomaosztójuk napját - 1988. július 15-ét -, Emma Morley és Dexter Mayhew között olyan barátság szövődik, amely élethosszig tart. Emma elvekkel és ambíciókkal rendelkező lány, aki arról álmodozik, hogy jobb hellyé alakítja a világot. Dexter tehetős sármőr, aki arról álmodozik, hogy a világ az ő játszótere lesz.
Kapcsolatuk kulcsfontosságú pillanatait a következő két évtized július 15-ei napjainak bemutatásából ismerhetjük meg. Legyenek éppen együtt vagy külön, láthatjuk, amint Dex és Em elfoglalja magát ügyes-bajos dolgaival; megismerjük baráti viszonyaikat és különböző vitáikat, reményeiket és elszalasztott lehetőségeiket, mosolyaikat és könnyeiket. Valahol az utazás során a két embernek rá kell jönnie, hogy amit annyi ideig kerestek, és amire olyan régóta vágynak, valójában végig az orruk előtt volt. Amint kiderül számukra, hogy egészen pontosan mit is jelentett az a bizonyos 1988-as nap, megismerik a szerelem és az élet valódi természetét.(port.hu)

Nincs is jobb módja egy sikeres népegészségtan vizsga megünneplésének, mint egy spontán mozizás egy csajos estén. Igaz ugyan, hogy korábban még csak nem is hallottam a filmről, de a barátnőm égre-földre esküdözött, hogy szuper lesz, hiszen ő nemrég olvasta a könyvet, amiből készült. És igaza is lett, a könyv pedig hamarosan landolt az én várólistámon is.

Eredeti ötlet egy napot kiragadni az évekből és ezeken keresztül bemutatni hőseink életének alakulását. A történet bájos, humoros és nem rózsaszín vattacukorfelhőn úszik, az öröm és boldogság nem érkezik varázsütésre, a lánynak és fiúnak nagyon is meg kell dolgozniuk egymásért - fejlődniük, tanulniuk, változniuk kell. Tetszettek az "életszagú" jelenetek és a nagy meglepetés sem maradt el - bár, amint beköszönt a boldogság, az ember lánya már tapasztalatból érzi, hogy itt ám valami mélységes hullámvölgynek kell következnie. Ezen a ponton fordultam oda a barátnőmhöz és mérgesen odasúgtam neki: akár a srác, akár a lány fog meghalni, komolyan mondom, lemegyek és visszakérem a jegyem árát! Ő jót röhögött rajtam, én visszafordultam a vászon felé, két másodperc múlva pedig már indulhattam is a pénztár felé...

Na jó, nyilván nem mentem sehová, de enyhén szólva megviselt, hogy ennek a filmnek sem "örök élet plusz húsz év" boldogság lett a befejezése. Biztosan öregszem, de mostanában már egyre jobban vágyom a happy endre.

Megkönnyeztem tehát a befejezést, de becs' szó, nem az irigykedés miatt, pedig nehéz nem irigyelni Anne Hathawayt, aki hosszú és rövid hajjal is gyönyörű!

4/5

Dark City

John Murdoch egyedül ébred egy furcsa hotelszobában. Kiderül, hogy ő az első számú gyanúsítottja egy brutális sorozatgyilkosságnak, azonban ő semmire sem emlékszik, azt sem tudja, hogy ki is ő valójában. Kétségbeesetten próbálja megtalálni elvesztett személyiségét, miközben egyre közelebb kerül a városban tanyázó tar koponyájú különösen viselkedő idegenekhez. Az árnyékszerű figurák képesek megállítani az időt és birtokba venni a fizikai valóságot. Fajuk fennmaradása érdekében éjjelente elrabolják a "felső" világ polgárait, kiszívják az emlékeiket és érzéseiket. (port.hu)

Ezt a filmet még kistiniként láttam először és már akkor is nagyon tetszett. Izgalommal vegyes borzongással töltött el, ahogy átrendezték a város utcáit és az emberi sorsokat, rémisztő volt a sok feketeség, a titokzatos kopasz, nagykabátos idegenek és annak a lehetősége, hogy emlékeinket elveszítve elvehetik tőlünk életünket.

Újranézve sem kellett csalódnom benne! Az ismerős hangulat mellett sok apróságra is figyelmes lettem és csodálkozva tapasztaltam, milyen egyszerűen lehet mesteri sci-fit/thrillert létrehozni, mindenféle szuper technika nélkül is! Elég hozzá az eredeti történet, a dermesztő képi világ és a jó színészi játék. Persze azt azért meg kell jegyeznem, mai szemmel nézve talán ezt már kicsit gagyinak tituláljuk és idővel már bántja szemünket a sok sötétség is - bármennyire is szükséges az a kiszolgáltatottsággal való teljes azonosuláshoz.

4/5

L'ecsó

Remy, a patkány kölyökkora óta annak jegyében élt, hogy felnőve majd séfként dolgozhat az egyik párizsi étteremben. Hiszen a konyhai példaképe, Auguste Gusteau is megmondta, hogy "mindenki főzhet". A gyakorlat azonban mást mond. Remy a saját bőrén tapasztalja meg, milyen veszélyt jelent egy magafajtának, ha felfedezik a konyhában. Amikor úgy tűnik, hogy álma végképp szertefoszlik, onnan kap segítséget, ahonnan a legkevésbé sem várná: egy kétlábútól. Igaz barátra talál Linguiniban, az étterem szégyenlős, kirúgás szélén álló mosogatófiújában. (port.hu)

Az a nagyszerű ebben a rajzfilmben, hogy nemcsak aranyosan megrajzoltak a figurák, nemcsak mesésen "hepiendes" a befejezés, hanem még a történet is kellően pörgős és mozgalmas ahhoz, hogy felnőtt fejjel is le tudjon kötni.

Annak idején még a moziban láttam, de, tekintve, hogy éppen egy első-randis film volt, nem sok maradt meg belőle... meg hát különben is, egy ugra-bugráló és főzőcskéző patkányról szól, ugyan már, hogy lehetne ez egész estés rajzfilm? Aztán egyszer csak rávettem magam, hogy újranézzem - ámultam és bámultam, könnyemet nyeltem és nevettem. Valahogy nagyon jól lettek eltalálva az arányok: a kitartás és küzdelem végül sikerhez vezet, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz viccesen sül fel, Párizs mesés, a család szent, a barátság szent, a szerelemről már nem is beszélve... és mindeközben mégsem kellett a kisgyerek szintjére butulnom, mert élvezhető elegyet kaptam.

Sok ilyen rajzfilmet még!

5/5

Levelek Júliának

Az újságírói álmokat dédelgető Sophie a munkamániás szakáccsal, Victorral él. A férfit jobban izgatja az étterme megnyitása, mint a menyasszonya. A pár Veronába utazik egy romantikus kirándulásra. Sophie bánatára Victor nem vele, hanem a helyi ételekkel és italokkal van elfoglalva. Egyedül indul hát a város felfedezésére. Júlia házánál egy ötven éve írt levélre bukkan, melynek írója az ifjúkori olasz udvarlója után kutat. Sophie válaszol neki, mire meglepetésére előkerül a levél írója. A lány csatlakozik Claire-hez és az öntelt unokájához, együtt indulnak a rég elvesztett kedves után. (port.hu)

Ez a film annyira silány és tartalmatlan volt, hogy nem is igazán tudok róla mit írni. Egy másodperc után ki lehet találni az eseményeket és bár az olasz táj még mindig andalító és vonzó, Vanessa Redgrave pedig még mindig csodaszép, mikor Itáliában keresi a szerelmet, de más pozitívumot ha agyon ütnek, sem tudok kitalálni. A legtöbb színész sótlan és unalmas, a fiatalok fellobbanó szerelmét pedig akkor sem tudnám elhinni, ha nagy táblákkal mutogatnák, hogy: "látod? épp most történt!". Ráadásul Franco Nero lovas bevonulásáról képtelen vagyok nem Árpád atyánkra asszociálni... ;)

2/5

A nyughatatlan

1955-ben vézna gitáros sétált be a Sun lemezstúdió ajtaján. Ez a pillanat kitörölhetetlen nyomott hagyott az amerikai kultúrában. A gitáros akkordjai ritmusosan zötyögtek, mint a tehervonat, hangja pedig mély és sötét volt, akár az éjszaka. Erőt sugárzó, átható tekintetétől és énekétől libabőrös lett az ember. Dalai, melyek a szív fájdalmairól és az életben maradásról regéltek, merészek voltak és húsba vágóak, és nem hasonlítottak semmilyen addig hallott dalra. Ezen a napon kezdődött Johnny Cash karrierje, és ekkor lépett rá személyisége átalakulásának rögös útjára is. (port.hu)

Nem épp friss film ez - ha kisgyerek lenne, idén kezdte volna az általános iskolát. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy sokat dicsérték annak idején. Nos, én viszont végigunatkoztam...

Nem elég, hogy indokolatlanul hosszú (134 perces) a film, de tulajdonképpen a teljes történetét bele lehetne sűríteni egy Barátok közt epizód idejébe. Van ugyan sok zene, de valljuk be, ezek körülbelül fél évszázados amerikai slágerek; biztos van, akinek ez a stílus jön be, de hozzám nem áll valami közel. (Azt, hogy jelenleg még mindig agyamban lüktetnek a film vége felé elhangzó dalok, csak átmeneti jelenségként könyvelem el.) Igaz ugyan, hogy Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és Elvis Presley ma már ikonikus alakok és nevüket szinte mindenki ismeri, ez a film mégsem szövi elég szorosan össze a szálakat ahhoz, hogy a végeredmény igazán a székhez tudna kötni. Mellesleg meg attól a gondolattól sem tudtam szabadulni, hogy kicsit olyan lehet ez az amerikaiaknak, mintha nekünk lenne egy filmünk a Táncdalfesztiválok világából és az ifjú Korda Györgynek az ő Klárikájával szövődött szerelméről... erre vajon hányan váltanának jegyet a mozikban?

Viszont ahogy kicsit most utána olvastam, úgy látom, azért ez egy elég korrekt életrajzi feldolgozás, ami nem hallgatta el főszereplőnk rossz tulajdonságait, káros szenvedélyeit sem. A gyermekkori tragédia hatása végig érezhető volt, de kicsit már szinte unalmassá is vált ahogy elő-előkapták. Későbbi feleségével való barátsága/szerelme segített fenntartani a figyelmemet, de idővel az is csak egy végtelenített újrajátszásnak tűnt. Bár gyorsan hozzá is teszem: mindkét momentum hatott rám, csak épp képtelenség azt hinni, hogy ennyivel kiszúrhatják a szemem 134 percen keresztül...

A két főszereplővel is problémám van: Joaquin Phoenixre elég ránéznem és egy részem máris elindul forró kakaót csinálni neki, hogy aztán egy plédbe bugyolálva kicsit jobb kedvre derítsem vele - és mellesleg legyen mivel pótolnia a várhatóan órákon át tartó könnyezés során elvesztett folyadékot is. Nem tehetek róla, erről a pasasról egyszerűen ordít, hogy egy szerencsétlen flótás. VISZONT, színészi tehetségét meg pontosan az árul el a legtöbbet, hogy mégis el tudja ezt feledtetni és át tud alakulni egy teljesen más személlyé. Reese Witherspoonról is hasonló a véleményem: eleinte nem tűnik többnek egy ezúttal barnára festett hajú Doktor Szöszinél, aki csak bárgyún mosolyog és hülyének tetteti magát, aztán kis idő elteltével mégis szárnyalni kezd - halkan jegyzem meg, hogy talán még kicsit jobban is, mint a párja.

Röviden tehát: ez nem az én filmem, de természetesen elismerem az érdemeit is. Ugyanakkor túlzónak tartom a netes pontozást: a port.hu-n 9,4-et, az IMDB-en 7,9-et kapott. Nálam:

3/5

Kedves John!

John Tyree (Channing Tatum) halk szavú, jóképű hivatásos katona az amerikai különleges alakulatnál, aki eltávon van Dél-Karolinában magányos édesapjánál látogatóba. Savannah Curtis (Amanda Seyfried) gyönyörű, idealista főiskolás lány egy jómódú családból, aki a tavaszi szünetét tölti otthon. Egy véletlen tengerparti találkozásnak köszönhetően halálosan egymásba szeretnek. Életük addigi legboldogabb két hetét töltik együtt és a szerelmes boldogság, úgy tűnik, mindörökre eggyé kovácsolja őket. (port.hu)

Biztosan ezer ponton lehetne belekötni ebbe a filmbe, lehetne nyálasnak és giccsesnek csúfolni, mint azt sokan teszik is a netes véleményezők közül, de nekem most egyetlen ilyen jelző sem jut róla eszembe. Egyszerűen csak levett a lábamról.

Úgy indul ez a film, mint egy napsütéses, gondtalan, mégis lelkesítő, reményekkel teli, boldog nyár. Mint egy szerelmes nyár. Beleélem magam és elképzelem, hogy ez csakis örökre szólhat. A szemem csak úgy szívja be a tengerparti képeket, a fényeket, a színeket; az agyam pedig egyre többet követel. Elolvadok a romantikától és hiszek abban, hogy bármennyire is reménytelen a helyzet, ha két ember ennyire akarja, egész biztosan szembe tud menni az árral, le tud küzdeni minden akadályt és kimondatlan törvényszerűséget. Megríkatnak ekkor, de megríkatnak akkor is, amikor sajnos nekik is be kell állniuk a sorba, lesütött szemmel mormogva: hogy is gondolhattam, hogy velünk majd másképp lesz...

Aztán történik valami érdekes. Az eddigi andalító képek egytől egyig eltűnnek, a fényeket és színeket fájó, egyhangú szürkeség váltja fel, de rá kell eszmélnem, hogy mégsem hiányoznak már. Felnőttünk. Vannak nagyobb, fontosabb dolgok a mi kis csip-csup boldogságunknál. Mikor ismét szemben áll egymással a fiú és a lány, eszembe sem jut pityeregni. Mindkettejük arcáról sugárzik a megtörtség, ugyanakkor a történetük most válik csak igazán érdekessé. Sokkal többek már ők, mint a két kis ugri-bugri hősszerelmes és noha én már az első perctől kezdve a legnagyobb rajongójuk voltam, ennyire még sosem álltam mellettük (mármint külön-külön), mint most.

A befejezés? Állítom, ha egy másodperccel tovább tart, vagy többet mond, sikítva tépném a hajam. Először még ezt is soknak találtam, de fél órával később már meggyőztem magam arról, hogy ezt így kellett bemutatni, sem többnek, sem kevesebbnek, sem máshogyan. Talán ez nem is befejezés, csak egy érzés, egy vágy, egy álomkép - nekem legalábbis így marad majd meg. Ha csak egy szó is elhangozna ebben a leges-legutolsó jelenetben, azzal elűznék az ábrándot, irreálisan rózsaszín cukorszirupba fojtva ölnék meg a mondanivalót. Ha pedig kihagynák, mert olyan kegyetlenek, mint én vagyok mostanában magammal - be kell látnom, más lenne az üzenet. Nemcsak a remény, az igazi szerelem lehetősége veszne el, hanem az emlékek és az egyszer valaha megélt érzések jelentősége is.

Szóval: ez így volt jó, ahogy volt. Amanda Seyfried bújós, hatalmas szemű, kedves szőkesége, Channing Tatum izmos karja, vastag nyaka (ó, igen, végre, végre! sikerült találnom valamit, amin változtatnék: a vastag nyak! :) ) és csendes magánya mögé rejtett, mégis végig érzékelhető érzékenysége, apjához való viszonya, no meg Richard Jenkins szerényen és visszafogottan bemutatott betegsége mind-mind hozzátett egy kicsit a történethez és megadta azt, amire szükségem volt most.

5/5 (Tudom, hogy kicsit túlzás és a film önmagában talán nem is érdemli meg, de az élmény mindenképpen öt csillagos.)

Csúcshatás

Bradley Cooper és Robert De Niro a főszereplői a Csúcshatás című lebilincselő akcióthrillernek, amelyben egy sikertelen író életét fenekestül felforgatja egy szupertitkos "intelligens gyógyszer". Segítségével teljes agykapacitását kihasználja, és önmaga tökéletes verziójává válik. Rendkívüli képességeire azonban olyanok is felfigyelnek, akiket kétes szándékok vezérelnek és hamarosan a túlélése a tét ebben az izgalmas és provokatív filmben. (port.hu)

Ez a film már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor először olvastam a forgatásáról. Az alapötlet ugyanis remek! A gondolat, hogy mire lenne képes felpörgetett önmagunk, hihetetlenül izgalmas és hátborzongató is egyben. Csak épp kár, hogy ennyire elrontották...

Főhősünk ugyanis (az én szememben legalábbis) szinte semmit sem kezd a "szuper-képességével". Oké, csinál x millió dollárt. És? Ennyi a boldogság titka, ez az élet értelme? És akkor még a nagy ellentmondásokról nem is beszéltünk... ha valóban olyan szuperül felturbózta az agyát, akkor miért vét olyan béna kis bakikat, amik aztán majdnem a vesztéhez vezetnek?

Azt persze hozzá kell tennem, hogy bár a film közben kitartóan várakoztam a "valamire", mégis csak sikerült lekötnie az eseményeknek. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a fő probléma az orosz maffiózó lesz, aki természetesen, jó amerikai filmhez híven, negatív IQ-val és különös kegyetlenséggel rendelkezik - ez a pont megint csak azt a véleményemet támasztja alá, hogy Mr. Szuperagy talán mégis csak hiteltelen és annyira nem is szuper...

A film végén azért van ugyan egy meglepő(nek szánt) fordulat, de ez mégsem vezet katarzis élményhez. Egyik szereplővel sem tudok ugyanis azonosulni, az a kép pedig, amit a végén bemutatnak, sokkal inkább keserű, kiábrándult és kiábrándító, mint felkavaró vagy katartikus.

Végül pedig pár szó a színészekről. Bradley Cooper szerintem egy valószínűtlenül kék szemű, alig-vonzó, sőt, kissé unalmas szépfiú, egyedül az az érdekes benne, hogy néha-néha kísértetiesen hasonlít Ralph Fienneshoz. (Vagy csak nekem tűnt így?) Abbie Cornish meglepően semmilyen, de róla már legutóbb is ez volt a véleményem. És sajnos még Robert De Niro is valahogy csekélykének tűnik, bár esetében könnyen lehet, hogy csak maga a szerep volt ilyen felszínesen összedobott és jelentéktelen, mint ahogyan végül maga a film is bevonult emlékezetembe...

2,5/5

Az őslakó

John Oldman történelemprofesszor váratlanul bejelenti, hogy otthagyja az egyetemet. A meglepett kollégák felkeresik az otthonában, hogy nyomást gyakoroljanak rá, adjon magyarázatot a történtekre. Mindenki megdöbben, amikor kiderül, hogy mi a visszavonulás valódi indoka. Oldman professzor ugyanis azt állítja, hogy valójában halhatatlan, és tíz évnél tovább nem tartózkodhat egy helyen anélkül, hogy kiderüljön a titka. A kollégák persze képtelenségnek tartják az egészet, ám sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudják a hallottakat. A barátságos összejövetel drámai fordulatot vesz. (port.hu)

Furcsa dolog, hogy egy kis költségvetésű és egyetlen este alatt, egyetlen szobában, egyetlen díszlettel, no meg egy maroknyi szereplővel megalkotott filmecske olykor több mondanivalót hordoz magában és jobban leköt, mint némelyik top mozifilm... Pedig itt ám "csak" beszélgetnek a szereplők.

Furcsa történetet hallunk és furcsa kérdéseket követnek még furcsább válaszok. Ráadásul igen okos emberekről van szó, mégis, nagy részük meglepően rugalmasan tud gondolkozni. Vajon az egyetemi profok is ilyen párbeszédeket folytatnak az ebédszünetekben? :)

Néha próbálok ellenállni, máskor szinte kívánom, hogy sikerüljön engem is megingathatatlanul meggyőzni. Néha felkavar a hallgatóság reakciója, máskor meg ki akarom tiltani a filmből némelyik szereplőt. Mindenesetre az nagy pozitívum, hogy értelmesen, odafigyelve, intelligensen képesek végighallgatni egymást, még akkor is, ha tökéletesen ellentmond a történet mindazzal, amiben igazán hisznek és amiben élik életüket. Az viszont meglepett, hogy mennyire másképp gondolkozom, mint ők. Engem biztosan nem a nagy tudományos érdeklődés hajtott volna előre a kérdezgetésben, hanem inkább a személyes sors. Szerintem legalább ennyire sokkoló lett volna, ha a történelem és a nagyvilág helyett (vagy inkább mellett) saját (magán)életéről, érzéseiről is (többet) mesél a főszereplő.

A film vége ugyanakkor kicsit összecsapottnak tűnik. Meglepő, gyors fordulattal zárul, ám szinte rezzenéstelenül megyünk tovább mellette. Bár, ki tudja, talán pont úgy történik ez, ahogy az elvárható, ahogy történnie kell. Talán ez is egy üzenet, ami éppenséggel független is a sci-fitől, a fantáziától, de még attól is, hogy huszonéves vagy, vagy pedig tizennégyezer.

4/5

Gran Torino

Walt Kowalski, az egykori koreai veterán és nyugdíjas autószerelő felesége halála után egyedül él. A régi szomszédok is kihaltak vagy elköltöztek, a helyükre délkelet-ázsiai bevándorlók jöttek. Kowalski rossz szemmel nézi őket, nem rejti véka alá a velük kapcsolatos ellenérzését. Mindez csak fokozódik, amikor egyik éjjel a szomszéd fiú el akarja lopni a féri féltve őrzött autóját, a gyönyörű 1972-es Gran Torinót. Kiderül, hogy a környéket uraló banda kényszerítette erre. Miután a srácot megmenti a bandától, a hálás szomszédok ragaszkodnak hozzá, hogy Thao neki dolgozzon. Különös kapcsolat veszi kezdetét. (port.hu)

Lassan folydogáló film ez egy morcos öregemberrel, akinek a haja mellesleg pont úgy őszül, mint az apukámé. Kezdetben nem szimpatikus, mégis tudjuk, hogy meg kell majd szeretnünk, mert a résnyire összehúzott szemek, az összeszorított ajkak és a mereven, dühösen összeráncolt homlok mögött rengeteg mélyen eltemetett, sosem kimondott érzelem és fájdalom bujkál.

Persze a magának való főszereplőnk időnként megtalálja azokat a beszédpartnereket, akikkel a maga módján humoros, sziporkázó szópárbajokat vívhat, máskor pedig saját szigorú értékrendjét bátran megmutatva kel a gyengébbek védelmére. Nem várhatunk könnyes összeborulásokat, de ez az öregúr észrevétlenül és ismételten csak a maga módján megnyílik és szemmel láthatóan őt is meglepi, hogy mennyire tetszik neki ez az új felállás. Sőt, a legnagyobb áldozatot is képes meghozni, méltóságát végig megőrizve.

A felszínen sokat káromkodós, komor és a maga évődő módján időnként még meg is mosolyogtató film ez, de ha meglátjuk a mélyebb réteget, igazán megrendítő témába ütközünk.

4/5

Szerelem és egyéb katasztrófák

Alek Keshishian filmjének főszereplője a maga elvarázsolt világában élő, legújabb divatrendekre különösen érzékeny, és akár a kerítőnő szerepét és szívesen vállaló Emily (Brittany Murphy). Az ellentmondást nem tűrő lány a Vogue magazin munkatársaként és a magánéletben is szeret a középpontban lenni, és mindent megtenne a körülette lévő emberek szerelmi életének felvirágoztatása érdekében. Amikor egy szép napon új fotós kolléga kerül a magazinhoz, Emily rögtön küldetésének tekinti, hogy összehozza Peter-rel (Matthew Rhys), meleg szobatársával. Emily akkora lelkesedéssel veti magát bele célja megvalósításába, hogy fel sem tűnik neki, hogy ideje lenne saját boldogsága érdekében is tenni valamit. Vajon, mikor eszmél Emily az álomvilágból, és ébred rá, hogy közvetlen környezetében is akad, aki már hosszú ideje keresi kegyeit? (port.hu)

Következetlen leszek, de hát ez egy olyan hely, ahol minden gond nélkül megtehetem. ;) Szidtam-cikiztem ugyan már e mostaninál sokkal-sokkal komolyabb filmeket is, de közben ám rájöttem, hogy a titok nyitja nem más, mint az időzítés: mindig hangulatunknak megfelelő filmet kell választani. Ezúttal pedig könnyed, mosolygós, nem túl komoly témájú nyáresti filmre vágytam - ezeknek az elvárásoknak pedig nagyon is meg tudott felelni a választottam.

Nekem alapból bejönnek Brittany Murphy csacska, de nagyon is szerethető karakterei, szókimondó és őszinte legjobb barátaival pedig most igazán kellemes csapatot alkottak. Voltak humoros, helyenként nagyon is angol jelenetek, vicces szituációk, kedves-aranyos élethelyzetek. A nagy fordulatok ugyan hiányoztak, a történet eléggé kiszámítható volt, de még így is sikerült végig olyan mederben maradnia, hogy le tudott kötni, élveztem az utat a végkifejlet felé. Külön piros pont a befejezésért: megvan ugyan mindenkinek a saját kis happy endje, de nem megy át valami rózsaszín, cukormázas, giccses, naplementében egymás felé rohanásba - sőt, még fityiszt is mutat az ilyen filmeknek Gwyneth Paltrow és Orlando Bloom hollywoodi jelenetével. A pontot az i-re pedig az teszi fel, hogy kimondja: ne várjunk herceget fehér lovon, szerelmet első látásra, hogy aztán attól a minutumtól kezdve együtt éljünk "örök élet plusz húsz évig". Egymás megismeréséhez és az összeszokáshoz idő kell - de nagyon is megéri.

4,5/5

Éjszaka a múzeumban 2.

Az időközben egy sikeres találmányának köszönhetően éjjeliőrből menő vállalkozóvá előlépő Larry Daley régi jó barátait, a washingtoni Természettudományi Múzeum kitömött vagy viaszba foglalt nevezetességeit átszállítják a Smithsonian Amerikai Nemzeti Történelmi Múzeumba, ám útközben elkallódik a Fáraó Aranytáblája, melynek segítségével - ahogy azt az első részből már mindenki jól tudja - éjszakánként életre kelnek a kiállítási tárgyak. Larry tehát újra elemlámpát ragad, hogy megmentse hű cimboráit. (port.hu)

A film első része egy nagyon boldog, vizsga utáni estémhez kötődik, így emlékeim nyilván megszépítik magát a történetet, ami gyanítom, önmagában nem lett volna éppen hatalmas eresztés. Így viszont időnként jókat mosolyogtam, várakoztam a kaland végére, hiszen volt némi eredetiség a sztoriban.

A második részt sajnos nem tudtam vizsga utánra időzíteni, elaludni viszont így is sikerült kb. az egyharmadánál. Már a kezdet sem tudott magával ragadni, története pedig gyakorlatilag nincs is a filmnek. A poénok vagy idétlenek, vagy elcsépeltek, a történelmi karakterek megjelenése pedig olyan gyakori, hogy végül is már elvesztik érdekességüket. A technikai megvalósítás nyilván nagyon hangsúlyos, de egy idő után már az ide-oda rohangászós hajsza nem elég ahhoz, hogy elvigye hátán az egész filmet. A lezárás is valahogy túlzottan leegyszerűsített és valószínűtlen - feltételezve persze, hogy magát a megelevenedős alapsztorit elfogadjuk.

Robin Williams-t nagyon szeretem, de neki ezúttal elég kevés szerep jut. Ben Stiller csak a "szokásos", ezúttal szó szerint is vehető majomkodást nyújtja, úgyhogy Amy Adams karaktere igazán kellett mellé. Ez utóbbi színésznővel csak az a problémám, hogy mostanában annyi filmemben szerepel, hogy az kicsit már sok is nekem. Pedig igazából sosem láttam egyik alakításában sem semmi extrát; talán épp ez a "jelentéktelenség" az, ami annyi történetben szükséges és ami annyi filmbe bejuttatja?

Hát, ez a második rész sem tudott rácáfolni az íratlan szabályra, mely szerint a folytatások eleve bukásra ítéltetnek, hiszen az első élmény túlszárnyalásához sok fronton kellene kitenniük magukért. Lapos, unalmas filmecske ez, amire sajnos még azt sem mondhatom, hogy kikapcsolódáshoz megfelel, hiszen esetemben az elszunnyadást első nekifutásra nem sikerült leküzdenie.

2/5

Simon Menyhért születése

Simon István erdész a Bükk egyik magaslati erdészházában él várandós feleségével. Tél van, az előrejelzés szerint nagy hóesés várható. Éva tapasztalatlanságból elmulasztja az utolsó alkalmat, hogy lejusson Egerbe, a kórházba. Megkezdődnek a szülési fájdalmak. Simon felkészül a szülés levezetésére. Bonta, a párttitkár irányításával megmozdul az egész Bükkalja: fel kell vinni az orvost és a bábát a nehéz szülés előtt álló fiatalasszonyhoz. A hó borította természetben óriási küzdelmet folytat erdész, favágó, vasutas, ló, ember és állat, hogy a kis Simon Menyhért biztonságosan megszülethessék. (port.hu)

Először nagyon nem értettem, hogy a fenébe lehet filmet készíteni arról, hogy esik a hó, szerencsétlen asszony meg másfél órán át vajúdik. Komolyan fontolgattam, hogy ha nagyon unom majd a családi mozizást, tetszhalottnak tettem magam, csak hogy menekülhessek. Tény, hogy nem sok fekete-fehér, ráadásul a szüleimmel egykorú filmet néztem eddig életemben. Azonban olyan gyorsan magával tudott ragadni, hogy észre sem vettem és már vége is lett: egészségesen megszületett a kisfiú.

Maga a film tiszta Ryan közlegény megmentése! Közeli és távoli ismerősök, sőt, ismeretlenek dolgoznak azért, hogy eljuttassák az orvost és a bábaasszonyt a faluból a csurgói erdészházhoz. Megható ez az összefogás és emberség, főleg, mert olyan szépen, csendben mutatják be, hogy az szinte már ismeretlen is a mai filmeken edződött néző számára: semmi szájbarágás, semmi nyáladzás. A szereplők is csak egyszerű emberek, akikkel együtt aggódhatunk a természet vad erőivel szemben vívott küzdelemben. Párbeszédeik is egyszerűek, mégis humorosak: pont olyan, mintha a saját nagyszüleim szerető évődését hallgatnám.

Bár a film fekete-fehér, a táj bemutatása még így is gyönyörű. Szeretnék egyszer ekkora havat látni én is! A Bükk-fennsíknak ezt a vidékét egy kicsit már ismerem ugyan, de (a kijelölt sípályákat leszámítva) eddig mindig csak nyáron túráztam arra. Ezentúl viszont másképpen gondolok Bánkútra, Csurgóra, Hármaskútra, Csipkéskútra, Ómassára, a régi kisvonat- és siklópályára.

5/5

Komfortos mennyország

A tizennégy éves Susie egy napon nem érkezik haza az iskolából. Ahogy telik-múlik az idő a Salmon család aggódni kezd a legidősebb lányuk miatt, aki nem szokott kimaradni ilyen sokáig. Kétségbeesve keresni kezdik, de nem találják. A rendőrség kinyomozza, hogy Susie gyilkosság áldozata lett, ám a tettest nem sikerül elfogni. Közben kiderül, hogy a kislány a föld és a mennyország között van, onnan tekint le a családjára, melyben mindenki a maga módján próbálja feldolgozni a tragédiát. Jól ismeri a gyilkosát is, aki sokkal közelebb van hozzájuk, mint azt bárki gondolná. (port.hu)

Régóta terveztem már megnézni ezt a filmet, és ahogy az ilyenkor már csak lenni szokott, nagyot csalódtam benne.

Két óra nagyon hosszú idő ahhoz, hogy meggyőzzük magunkat az elengedés szükségességéről - főleg, hogy ez a meggyőzés nem is igazán következik be, inkább csak az idő és a várakozás feleslegessége ütközött ki. Jaj, nagyon hiányzott nekem az a kis plusz, ami pl. a Csodás álmok jönnek-ben olyan szépen benne van...

Persze attól még szép, bár kevéske a történet és gyönyörű a látvány. De ennyi, engem sajnos nem tudott igazán magával ragadni. Sajnos a legemlékezetesebb momentumok (pl. amikor Stanley Tucciban nagy meglepetésemre felismertem Stanley Tuccit; vagy annak a jelenetnek az izgalma, amikor a fiatalabb lány betörése után hajszál híján megmenekülve bizonyítékhoz jut) is csak csüngenek a levegőben anélkül, hogy a filmet kerek egésszé téve nagy élményként tudnám megőrizni az emlékezetemben.

3/5

Ízek, imák, szerelmek

Mindene megvolt, amire a modern nőnek szüksége lehet: férj, ház, karrier, belátható távlatok - ám Liz Gilbert (Julia Roberts) rájön, hogy egyikre sem vágyik. Arról viszont fogalma sincs, hogy mire van szüksége igazán. Egy csúnya válás után egy váratlan döntéssel elhagyja addigi élete biztonságos kereteit, és hosszú útra indul, hogy teste és lelke is megkapja, amire igazán vágyik.
Utazásai során Olaszországban felfedezi az evés őszinte örömét, Indiában megismeri az ima erejét és végül Balin váratlanul átélheti a belső békét és az igaz szerelemmel járó kiegyensúlyozottságot. (port.hu)

Julia Roberts felett már kissé eljárt az idő. Jó, hát szeretnék én ennyi idősen úgy kinézni, mint ő, de kicsit rossz érzés őt így viszontlátni. Az emlékeimben mindig is a nagyszájú, életerős, karakán kis nő marad, nem pedig ilyen lelassult, fakó, trottyos ruhákba bújtatott középkorú, távolságtartó tekintetű asszonyság. A nagy nevetései sem a régiek már: néhány jelenetben szinte már természetellenesnek is éreztem.

Ettől függetlenül amúgy többnyire tetszett a film. Lizzel nem tudtam ugyan azonosulni, de tetszett az "önkeresése" és egy-egy ponton olyan dolgokat fogalmazott meg, amik elgondolkoztattak. De csupán ennyi, nem több. És sajnos túl hosszú a film... jó dolog átérezni a különböző tájak hangulatát és érdekes a lelkekbe, múltakba belelátni, de nincs meg az az átütő erő, ami egy-egy üzenetet igazán emlékezetessé tudna tenni. A végén a házépítős projekt pikk-pakk bedobott problémája és annak azonnali megoldása túl "amerikaifilmes", a naplementében való elhajózásról már nem is beszélve. Most úgy érzem, hogy mivel a központban az ön- és útkeresés áll, talán nem is lenne szükség ütősnek szánt befejezésre, hiszen ami érdekes, azt már úgyis előtte végigkövettük. De gondolom a készítők nem vállaltak volna be egy művészfilmekre jellemző, "nincs már mit kimondanunk vagy hozzátennünk, hiszen a lényeg már majd' kiveri a szemedet" típusú befejezést.

3,5/5

A remény rabjai

1946-ban egy Andy Dufresne nevű bankárt - noha makacsul hangoztatja ártatlanságát - kettős gyilkosság elkövetése miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnek. Dufresne egy Maine állambeli büntetés-végrehajtó intézetbe kerül és hamar meg kell ismerkedjen a börtönélet kegyetlen mindennapjaival, a szadista börtönszemélyzettel, a szinte elállatiasodott rabokkal. Azonban Andy nem törik meg. A bankéletben szerzett tapasztalatai segítségével elnyeri az őrök kegyét és azzal, hogy elvállalja egyikük illegális akcióiból származó bevételeinek könyvelését, kivívja "társai" elismerését is. Cserébe viszont lehetőséget kap a börtön könyvtár fejlesztésére, ezzel némi emberi méltóságot csempészve a keserű körülmények között élő rabok mindennapjaiba.
A film Stephen King kisregénye alapján készült. (port.hu)

A film megkapó és sokkoló, de anélkül, hogy giccsbe és nyáladzásba menne át  - nyilván ezért került az IMDB listáján minden idők legjobb filmjeinek élére.

Tudtam, hogy Morgan Freeman-re kell majd különösen odafigyelnem, hiszen minden korábbi beszámolóban kivétel nélkül csak szuperlatívuszokban beszélnek róla, de miatta nem is kellett aggódnom, hiszen sosem okozott még csalódást. Viszont Tim Robbins karaktere sokáig ellentmondásos volt a szememben, de végül persze beadtam a derekam és megszerettem, így még nagyobb meglepetést tudott okozni a befejezéssel.

A film a hosszú (több, mint 2 órás) játékidő ellenére is folyamatosan fent tudta tartani az érdeklődésemet: viszolygás, félelem, bánat, megrendültség, düh, elégedettség és öröm váltakozott bennem egészen az utolsó percig. De ami a legjobban tetszett és amit üzenetként is továbbviszek, az a kitartás és a törekvés a méltóságunk megőrzésére minden körülmény között.

5/5

Nem kellesz eléggé

Vannak, akik azt állítják, kiismerik magukat a világban - ez legalább egy biztos pont, ők nyilván vagy buták, vagy hazudnak. De minden más bizonytalan. Nézzünk szembe a ténnyel: sosem tudni, mi jár a másik fejében, amikor rád néz, amikor meghív egy italra és elkéri a telefonszámodat. Miért nem hív vissza? Miért tagadtatja le magát? Miért tűnt úgy, hogy akar, és most miért nem akar? A nők tévelyegnek, a férfiak botladoznak: az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a félbehagyott, elbénázott, észre sem vett lehetőségek sora. Ez a film végre megmutatja, hányféleképpen nem értjük egymást. (port.hu)

Annyi helyről hallottam, hogy ez a film alapmű, hogy nagy elvárásokkal ültem le most megnézni. Sajnos megint csak csalódnom kellett: nincs benne eget rengető mondanivaló vagy tanulság, és nincs benne recept sem a kapcsolatokhoz. Öt nő és négy férfi botladozik, talál egymásra vagy épp távolodik el egymástól. Természetes, hogy néha sorsukban, elvárásaikban, álmaikban és hibáikban magunkra is ismerhetünk: ez hol fájó, hol pedig ironikus. De sajnos a film túlzottan be van szórva rózsaszín csillámos-flitteres kis valamikkel, amik oké, arra hivatottak, hogy adjanak egy kis reményt a szingliség végeláthatatlan tengerén hánykódó hajótörötteknek, de valójában csak aláássák a "nagy egész" hitelességét. Igazán kár érte.

3/5

Diploma után

Ryden (Alexis Bledel) tökéletesen megtervezte az életét. Diploma, menő állás, bulizás a legjobb barátokkal (Zach Gilford), és végül a nagy Ő megtalálása. A terv azonban már a legelején totális csődöt mond, mert a lány nem talál munkát, és jobb híján kénytelen hazaköltözni dilis családjához. Innen egyetlen vészkijárat van: jó melót kell szereznie. De az meg mit ér szerelem és barátok nélkül? A sablonoktól mentes, fergeteges romantikus komédia Michael Keaton, Jane Lynch és Carol Burnett remek alakításával szórakoztatón bizonyítja, hogy az ember akkor is elégedett lehet az életével, ha az éppen fenekestül fordul fel! (port.hu)

Igazság szerint halvány setét fogalmam sincs arról, hogy ez a film miről akar szólni. 88 perc időkitöltés, semmi más. Bugyuta, idegesítő szituációk követik egymást és ideges leszek, ha arra gondolok, hogy Gilmore-ék Roryja miatt mennyire lelkesen startoltam rá.

Vágynék mondanivalóra, de nincs olyan, amit el tudnék fogadni, azt pedig már rég tudom, hogy a diploma megszerzése után sem a rózsaszín, plüss-szívecskékkel dekorált álomvilág vár majd. A karrier nem minden? Ó, ugyan már, szerelemből nem lehet megélni. A legbugyutább család is a családod, amire mindig számíthatsz? Jaj, hát ez már lerágott csont. A nagy őt nem kell keresned, mert már rég ott áll melletted? Jaj, ugyan már, tegye fel a kezét az, aki nem filmfőszereplő és mégis megtörténik vele ilyesmi. A világ minden gondjára megoldás egy jégkrémszelet? No comment, pedig még mindig ez a legutolsó szlogen a legesélyesebb a film fő üzenetének szerepére.

Vagy, ha már mondanivaló nincs, vágynék a beharangozott fergeteges vígjátékra. Csak sajnos nincs min nevetni. Minden lapos és unott: a poénok, a sztori, a karakterek... még a szolid-szelíd, rendezett, kék szemű, enyhén neurotikus Roryé is.

Nagy-nagy csalódás. Egyedüli örömöm, hogy egyetlen magas, vékony, szőke, kék szemű, csábító modorú pasi sincsen benne, mert olyat most rosszul esne viszontlátnom.

2/5

William és Kate

A magyar televízió igazi szenzációval lepi meg az m1 csatorna nézőit. Vilmos herceg és a jövendőbeli hercegné, Kate Middleton világeseménynek számító esküvője előtti estén, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló gyorsasággal mutatja be az ifjú párról szóló, vadonatúj játékfilmet. A "William és Kate" azt a történetet meséli el, hogy a brit trónörökös és a polgári családból származó bájos lány közötti barátságból hogyan bontakozott ki a szerelem, és miként kápráztatták el a világot nemrég történt eljegyzésükkel. Szerelmüket attól a pillanattól fogva követhetjük végig, hogy a nagynevű skóciai St Andrews-i Egyetemen találkoztak, amiből kilenc évig tartó szerelem bontakozott ki. Történetük mesébe illő, mégis nagyon valóságos. Tele van szenvedéllyel, szakítással, kibéküléssel, reménnyel és reménytelenséggel. Helyzetüket még tovább nehezítették a királyi udvar elvárásai, a társadalmi nyomás, valamint a nagyszabású esküvőt övező, felfokozott médiaérdeklődés. (port.hu)

Mivel holnap egész nap tanfolyáson leszek, lemaradok az évszázad(!) esküvőjéről. E film megtekintése nélkül ez nyilván nem élhető túl, de szerintem a boldog pár leendő leszármazottai is ugyanígy vannak azzal a ténnyel, hogy szegénykék már most, születésük előtt sem rúghatnak labdába fejük bekötésének tekintetében. Ebben az évszázadban legalábbis már nem...

Na nem gúnyolódok tovább, a büntetésemet már úgyis megkaptam, mégpedig pontosan ennek a filmnek a formájában, mely annyi sebből vérzik, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hol kezdjem. Igazából az egész annyira silány és oly kevéssé szimpatikusnak állítja be ezt a kapcsolatot, sőt, egyes pontokon engem ki is borítónak, hogy ha csak a fele igaz, hát álom esküvő ide, trónörökösdi oda, én köszönöm, de nem kérek belőle.

A történet hitelességében erősen kételkedek, és bár a hiteleskedni akarása nyilván erős, de ugyanakkor élvezhetetlenné teszi a love storyt. A szereplők gyengék, a fényképezés időnként igénytelen, a lánykérős jelenet naplementéje után pedig még mindig nem tértem magamhoz a tömény giccs okozta sokkból. Dianát szegényt még mindig túl sokszor emlegetik, Charles pedig meglepően szimpi, főleg ha a keblén dédelgetett bio tyúkokra gondolok. ;) Egyetlen dolog viszont számomra megválaszolatlan maradt: ugyan kinek és milyen álma vált valóra (a magyar címre gondolva)???

Hát, ennyi jutott nekem a messze földön híres királyi frigyből. Egyetlen dolgot tudok csak méltányolni a filmben: a próbálkozást. Furcsa volt kicsit belehelyezkedni a szereplők életébe, még ha sajnálni nem is tudom őket, de megerősítették bennem az érzést, miszerint irigylésre sem méltóak.

1,5/5

A hullám

Egy átlagos gimnázium, egy átlagos osztály, itt a közelben, napjainkban. Egy projekthét keretében az osztálynak az autokrácia témáját kell feldolgoznia. Tanáruk, Rainer Wenger (Jürgen Vogel) úgy dönt, hogy valami teljességgel szokatlan, az átlagostól eltérő dolgot csinál a projektből. Tanári megbízatását önhatalmúlag átalakítja, és különös kísérletbe kezd az osztállyal: azt akarja, hogy saját bőrükön tapasztalják meg az autokráciát - csak néhány napig. De ez a hét nagyon hosszú lesz mindazoknak, akik részt vesznek a kísérletben. És mindenki részt vesz. A diákok szokatlanul motiváltak. Azonban ami első pillantásra új kezdetnek, újfajta szolidaritásnak és egyenlőségnek tűnik, szédületes gyorsasággal riasztó jelenségeket hoz felszínre. Wenger manipulációja lendületet kap, és őt magát is elsodorja. A csoport nyomást gyakorol a kívülállókra, egyes csoporttagok erőszakossá válnak, és van, akinek teljesen átalakul a személyisége. A kritikus hangokat elfojtják, az önként vállalt konformizmus diadalmaskodik. A Hullám - így nevezi magát a mozgalom - tagjai szeretnék átvenni az uralmat az iskola, sőt az egész város felett. Egyszóval: Wenger kísérlete "kiválóan" sikerül. És a tanár túlságosan későn parancsol megállj!-t. Megvalósul a fordított pedagógiai rémálom: mindenki engedelmeskedik! (port.hu)

Rég vártam már erre a filmre, és annak ellenére, hogy már az ajánlóból pontosan sejthető a tartalma, sőt, talán még a vége is, engem bizony sikerült sokkolnia.

Az első szavam az lenne rá, hogy durva. És nem tudom, mi a durvább: az, hogy pont azt a rettegett kérdést válaszolja meg, hogy vajon létrejöhetne-e újra egy jól működő, mindenkit beszippantó, világuralomra törő autokrata közösség, vagy pedig az, hogy vannak olyan részek a filmben, amikor megfeledkezek ennek minden veszélyéről és én is irigykedve nézem őket, sőt, egy részem talán gondolkodás nélkül azonnal csatlakozna is?

A film igaz történetet dolgoz fel, amin először meghökkentem, majd pedig úgy éreztem, nem is lehetne ez másképpen. Gonoszul vigyorogva vágják arcunkba a tényt, hogy éppen az unásig ismételt tényezők, mint például a rohanó világ, a magány, az elszigetelődés, a "könnyű élet", a közösségek hiánya teszik lehetővé, majd gyorsítják fel ezt a veszélyes hullámot. Van egy pont, amikor szinte már szükségszerűnek is érzem ennek megvalósulását.

Szép lassan indul a történet, hétköznapinak és unalmasnak tűnik. Apró, jelentéktelen lépéseket tesz a káosz felé vezető úton, melyeknél eleinte nekem is csak azért húzódik össze a gyomrom, mert mindegyiknél pontosan érzem, hová vezet majd. Számtalan apró szál, melyeken külön-külön is el lehetne gondolkozni, de itt valami sokkal nagyobb keríti hatalmába a szereplőket és a nézőt is. A történet így végig izgalomban tart, majd beszippant minket is. A kijózanodás ugyan a fotelben szemlélődve hamarabb elér, mint a szereplőket, de az események nem várt végső alakulása emiatt talán még megrázóbban hat.

Mindenképp dicséretes, hogy ezt a filmet németek készítették el, mert igaz ugyan, hogy a kísérlet kiindulási alapjához nélkülözhetetlen a történelmi szál, de annak következményeit fel is kell ám vállalni, ezt pedig ugyan szavak nélkül, de annál bátrabban teszik a befejező jelenetek.

Persze ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni. Közvetlenül a film után azt gondoltam, befejező képkockának én mást választottam volna, de mivel most visszagondolva máris végigfutott rajtam újra a borzongás, talán mégis csak értette a dolgát a rendező. :) Pedig érik ám szép számmal kritikák, én egy olyan véleményt is hallottam, mely szerint a legnagyobb baj az, hogy a filmet a Csajok a csúcson rendezője készítette. Ezen elgondolkoztam, majd pedig magamban szép csendben hülyeségként könyveltem el. Szerintem külön jó az, hogy kissé a fiatal főszereplők magánéletébe is belátunk, mert ez korántsem megszakítása vagy lealacsonyítása a fő szálnak, sokkal inkább hozzá ad, teljessé teszi és magyarázza azt. Egy másik vélemény szerint pont ezért kellett volna jobban kifejteni az egyes diákok szerepét, de erre pedig azt tudnám válaszolni, hogy egy diktatúrában éppen az a lényeg, hogy az egyén eltűnik, az ellenállása megtörik, az irányító közösség pedig szép lassan beszippantja magába - ez történt a hirtelenszőke, korábban nagyon arcoskodó sráccal is.

Végül pedig elárulom, hogy a film más szempontból is fejbe verően hatott rám. Régebben én csupa ilyesmiket néztem és a mozit is emiatt a kijózanító-sokkoló hatása miatt szerettem meg, hiszen semmihez sem fogható élmény a vetítés után kijönni a teremből és visszatérni a saját világunkba, a jól ismert utcákra, amelyeket most mégis idegenként látunk, hiszen az imént ott bent valami nagyon másnak voltunk tanúi és valami nagyon megváltozott bennünk. Ilyenkor mindig úgy nézek a szembe jövőkre, mintha valami földönkívüliek lennének, hiszen ők nem érthetik azt az érzést, amit én most kincsként magamban hordozok és azt kívánom, sose múljon el. Sajnálom, hogy áldozatává váltam én is a rózsaszín cukormázas, csupán csak szórakoztatást szolgáló filmeknek és felhagytam ennek a más típusú élménynek a keresésével.

5/5

Dűne

A távoli jövőben a világokat egy császárság alatt egyesítik. A hatalmas birodalom legfőbb ékköve a Dűne, vagyis az Arrakis bolygó, melyen mérföldeken át tartó homokbuckák őrzik a legértékesebb kincset, a civilizációkat működtető új erőforrást, a csupán korlátozott mennyiségben hozzáférhető Fűszert. Megszerzése miatt csapnak magasra az uralkodó-házak között a gyűlölet lángjai. Amikor a császár parancsára az Atreides uralkodóház népe a nemes Leto Atreides herceg vezetésével átveszi az uralmat a Dűne bolygó felett, a rivális Harkonnen ház bosszúra készül. (port.hu)

Imádom, imádom, és még egyszer: imádom. A könyvsorozatot ugyan nem olvastam, de a történetnek már gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok, pedig először csak a játékprogramokon keresztül ismertem meg. Sokkal később láttam a régi filmet, amitől a szüleim óva intettek, mondván, hogy sok benne a kegyetlenkedés, de őszintén szólva semmire sem emlékszem már belőle, annyira nem sikerült megfognia. A 2000-ben készült 3 részes minisorozatnak viszont annál inkább! Olyasmi, mint a régi Star Wars filmek, csak kevesebb jedivel és űrhajós csihi-puhival, helyette viszont egy másfajta erővel, sok fűszerrel és világító, türkizkék szempárral. És bár számomra örökre a Star Wars marad az etalon, a Dűnét most újranézve is ugyanúgy végig tudtam izgulni, mint legelőször. Ugyan a második rész végén már kezdett kicsit sok lenni a kegyetlen gyilkolászás és vallási misztikum, de ezeken nagyvonalúan felül tudtam lépni. Sőt, külön piros pontot érdemelnek a készítők, amiért a hangsúlyt nem a hyper-szuper technikai megoldásokra helyezték - ebben az állításomban pedig egy kis irónia is bujkál, mert valljuk be őszintén: a technikai megoldások egész egyszerűen gagyik, alulmúlják még a régi Star Wars epizódokat is, pedig majdnem 30 év telt el a két film készítése között. No nem mondom, hogy ez baj, de valószínűleg magyarázat arra, miért nem vált népszerűbbé a Dűne-trilógia.

Pedig a története alapján már eleve megérdemelné a népszerűséget. Csupa, apránként megvilágosodó misztikum, titokzatos erő, jóslatok és boszorkányok, politikai intrika, háború, romantika, Robin Hood-os harcos mese, mindez egy messzi-messzi galaxisba, de legalábbis annak több bolygójára helyezve. A csúcs persze a Dűne, a kies homoksivatag, ahol az egyszerű lakosok számára legnagyobb érték a víz, míg mindenki más számára a fűszer a világ legnagyobb kincse, amiért élet-halál harcot folytat minden uralkodóház.

Izgalomban tehát nincs hiány, de az egész történet hangulata is jócskán magával tudja ám ragadni a nézőt. Ott van például Paul "imája" is, ami mindig újra és újra felhangzik: Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy átfolyjon rajtam. És amikor már mögöttem van, nem marad semmi. Csak én.

Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, de ez igazán nem számít, ha az egyik kedvenc gyerekkori "mesémről" van szó. Mivel azonban azóta már felnőttem és egy-két hibát is felfedeztem a filmben, szigorúan levonok egy fél pontot az osztályozáskor. ;)

4,5/5

Egy asszony illata

Hálaadás hétvégéje van New Yorkban. Frank Slade nyugállományú alezredes azért jött a városba, hogy végre élvezze az életet: a jó éttermeket, a gyönyörű nőket, a limuzinokat és a luxuslakosztályt a Waldorf-Astoriában. A vak férfit a fiatal Charlie Simms vonakodva kíséri el az útra, nem is sejtve, hogy egy életre szóló leckét kap. Az együtt töltött napok pedig mindkettejüket örökre megváltoztatják. (port.hu)

Óvatlan szemlélő még azt hinné a cím alapján, hogy romantikus filmecskéről van szó, pedig dehogy! Ez egy igazi megmentős dráma, még meg kemény, férfias csomagolásban. Történet becsületről, barátságról, bátorságról, sosem késő újrakezdésről, sőt, ha nagyon akarjuk, még az élet értelméről is.

Al Pacino bár vakot játszik, többet és színesebbet lát és láttat, mint az egész szereplőgárda együttvéve. Viszolyoghatunk attól, hogy túl hangos és túl harsány, de visszagondolva talán pont így, mindezzel együtt tökéletes. Viszont ha még egyszer meghallom azt, hogy "Whoo-ah!", lehet, hogy karmolni fogok! :) A fiatal Chris O'Donnell pedig pontosan az a szende jófiú, akiről azt hinnénk kettőt sem tud szólni, de aztán idővel ő is megnő ám a szemünkben. Most tetszett, ehhez a szerephez kitűnő, pedig őt nem mindig szoktam szeretni.

Lassan, de hangosan hömpölygő, a néző számára nem is épp egyszerű üzenetet átadó film ez, így nem véletlenül van örök érvényű helye a klasszikusok között. Kétség kívül kell hozzá egy hangulat, meg a 2,5 órás játékidő miatt némi türelem is, de szerintem megéri az "áldozatot".

5/5

Segédszerkesztőnő megosztaná...

Brett Eisenberg (Sarah Michelle Gellar) segédszerkesztő egy kisebb könyvkiadónál és nagy álma, hogy egy bestseller szerkesztése révén a ő neve is bekerüljön a nagyok közé az irodalmi életben. Úgy gondolja, akkor juthat feljebb, ha elvegyül a jelenlegi nagyok között. Egy könyvdedikáláson megismerkedik a híres szerkesztővel, Archie Knox-szal (Alec Baldwin), és csakhamar gyengéd szálak fűzik hozzá. A probléma csak az, hogy a férfi alig fiatalabb az apjánál, nőcsábász és alkoholista. (port.hu)

Az az érdekes, hogy ez a film nem is annyira rossz, mint ahogy azt elsőre hinné az ember. Nem viccelek! A sztori több egyszerű romantikus vígjátéknál, sőt, ha az ember csak laza punnyadásra vágyik elalvás előtt, még az is megeshet, hogy csalódni fog.

Bár sajnos időnként irritálók tudnak lenni a főszereplők, de ha van türelmünk kivárni, akkor kiderül, hogy nem egy bunkó és beképzelt vén pasi meg egy naiv kis liba románca áll itt középpontban, hanem mindenféle kapcsolatok. A lány és az apja; a lány és az apja-korú pasi, aki inkább mentor, mint társ; a lány és a munkája, no meg a kishitűsége és bizonytalansága... Lehetne még sorolni, mivel ezek az apró szeletekből összeálló képek teszik élvezhetővé a filmet; a korosodó pasi százhuszonkilencedik csábítása nem kötne le ennyire. A pontot az i-re pedig a vesz(t)ett helyzetekből való felállás és a libegve, emelt fővel, (meg)éretten való továbbsétálás képessége teszi fel.

Sarah Michelle Gellar viszont sajnos kicsit kevéske ahhoz, hogy a film ki tudjon nőni a romantikus vígjáték szűk keretei közül, pedig pont a fentiek miatt neki kellene teljessé tenni az izgalmas szeletekből összeálló képet. Mégis, valahogy inkább visszafogja és emiatt a film is elvész a futószalagon gyártott romkomok tengerében. Kár érte, szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.

3/5

A felolvasó

A második világháború után a kamasz Michael rosszul lesz az utcán, és egy ismeretlen nő segít neki hazajutni. Felgyógyulása után a fiú felkeresi a nála kétszer idősebb Hannát, hogy megköszönje neki a segítségét. Szenvedélyes és titkos viszony alakul ki kettejük között. Michael rendszeresen felolvas a nőnek, aki idővel váratlanul eltűnik, kétségek közt hagyva a fülig szerelmes kamaszt. Nyolc esztendővel később a joghallgató Michael a náci háborús bűnösök tárgyalásaira jár. Megdöbben, amikor a vádlottak padján látja viszont kamaszkori szerelmét. (port.hu)

A holokauszt az egyik legkeményebb téma, amiről beszélhetünk, beszélünk, sőt, beszélni is kell, de ennek ellenére szerintem mindig is sok kérdés marad majd megválaszolhatatlan. Vannak tettek, amik felfoghatatlanok, jóvátehetetlenek és amikre egyszerűen nincs, nem is lehet elfogadható magyarázat. Éppen ezért hátborzongató a gondolat: vajon ha megismétlődne, most lenne-e valaki, aki megakadályozza? Más dolog érezni és gondoldni, mint megtenni valamit; e gondolat kétszer is elhangzik a filmben és számomra ez a legnagyobb, általános érvényű üzenete. A feltett kérdések pedig a következők: Vajon bűnös-e az, aki egy koncentrációs táborban dolgozik és nap mint nap egyszerűen csak végzi a munkáját, mint bárki más? És még ha rosszat is tesz, van-e joga bárkinek is önhatalmúan ítélni felette? Van-e olyan (szerelmi) csalódás, ami feljogosít a másik feletti ítélkezésre? Van-e olyan, más élete(ke)t gyökeresen megváltoztató tett, amit meg lehet bocsátani, míg másokat pedig nem? Bűn-e a kultúrálatlanság, az írástudatlanság? Bűn-e úgy, ha saját akaratunkból választjuk és életünket rendeljük a titokban tartása alá? És bűn-e az, ha más életeket is alárendelünk, akarva vagy akaratlanul?

Hát ilyen feltevésekre keres választ a film. Hogy megtalálja-e? Ez is pont olyan kérdés, mint a legtöbb korábbi: mindenkinek magának kell felelnie rá. Gyanítom, hogy a válaszok mindenki számára mások, hiszen bár ugyanazt nézzük, máshogy és mást látunk meg belőle.

Elgondolkodtató, komoly film, Kate Winslet talán legremekebb alakításával, semmiképpen sem kikapcsolódáshoz.

5/5

Leány gyöngy fülbevalóval

A tizenhét éves Griet (Scarlett Johansson) édesapja megvakul egy kemence felrobbanásánál, ezért a lány kénytelen cselédnek szegődni a festő, Johannes Vermeer (Colin Firth) családjához. A lány kortalan szépsége felkelti a festőművész érdeklődését, és bár neveltetésük és társadalmi helyzetük gyökeresen más, a mester észreveszi Griet ösztönös tehetségét, és fokozatosan beavatja őt művészetének titokzatos világába. Amikor anyósa, Maria Thins (Judy Parfitt) észreveszi, hogy Griet lett Vermeer múzsája, veszedelmes döntést hoz. (port.hu)

Olyan ez a film, mintha Johannes Vermeer festményeibe lépnénk be és ebben a világban tennénk lassú, ráérős sétát másfél órán keresztül. De annál, hogy a szereplők tökéletesen hasonlítanak a sok évvel ezelőtti művészettörténet óráimról ismerős portrék alanyaira, sokkal többet jelent az, hogy ugyanúgy látunk most is mindent, mint amikor egy képet nézünk, vizsgálgatunk: apró részletekből, finom ecsetvonásokból, egymást tökéletesítő árnyalatokból áll össze egésszé. És mint ahogy a festmény is csak némán közvetít hangulatokat és mondanivalót az értő szemek számára, úgy a film is konokul hallgat az érzelmekről, hogy ezzel aztán még erősebb és még emlékezetesebb hatást tudjon elérni a nézőnél. Előfordul, hogy egy képet csak egy kis részlet vagy árnyalat miatt őrzünk meg emlékezetünkben, de ugyanígy megeshet az is, hogy egy film a hangulata és a ki nem mondott szavak miatt ragad meg minket.

Sokan dicsérik ezt a filmet, hát most én is beállok a sorba, mivel ugyanolyan észrevétlenül olvadtam be a festmény színeibe, mint amilyen észrevétlenül bontakozott ki annak több tucat rózsacsokornál és könnyes vallomásnál is romantikusabb világa.

4/5

A szív bajnokai

Michael Oher (Quinton Aaron) nem igazán tudja, mi az a család, és még kevésbé tudja, mi az a sport. A hajléktalan tizenéves a memphisi utcákat és lakótelepeket ismeri. A tehetős Leigh Anne Tuohynak (Sandra Bullock) nem sok fogalma van a fiú világáról. Mégis: találkozásukkal Michael otthonra lel, a Tuohy család pedig egy szeretett új fiúra és testvérre. Ez az igaz történet nemcsak annak krónikája, hogyan lett Michael az amerikai futball csillaga, de a szereteté és az önzetlenségé is, miközben mindvégig elsöprő erővel hat a nézőre - akárcsak Bullock kivételes alakítása, amellyel a színésznő a legjobb női főszereplőnek járó Arany Glóbusz- és Oscar-díjat is elnyerte. Kövesse végig egy semmiből induló srác rendkívüli útját, aki már akkor győztes volt, mielőtt még a pályára lépett volna. (port.hu)

Szinte semmit sem tudok az amerikai fociról, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert durva, idióta sportnak tűnik már első pillantásra. A sportról (is!) szóló filmekben viszont mindig találok valami izgalmasat: tetszik az összefogás, a lelkesedés, a drukkolás és a kitartás. Ebben a filmben pedig az amerikai foci mellett mindez együtt volt, így hát még a sportos részeket is élveztem - annak ellenére, hogy közben halvány sejtésem sem volt arról, mi történik a pályán.

De persze a történet lényege korántsem a foci. Nagyon-nagyon szeretnék hinni benne, hogy létezik ilyen önzetlen szeretet és törődés, mint amit itt bemutattak. Számomra csak a film végén derült ki, hogy igaz történetről van szó, így gondolom, kissé kikozmetikázták az eseményeket. Ez kicsit kár, mivel "nincsen mosogatás tányér csörgés nélkül" és érdekesebb lett volna több vívódást is belecsempészni, hiszen természetes, hogy vannak ilyenek, ha egy idegent fogad be az ember a házába és az életébe - emiatt így kicsit túl egyszerű a történet, túl álomszerű, túl cukormázas. Az viszont nagy előnye, hogy mellőzi a krokodilkönnyes jeleneteket. Sőt, Sandra Bullock olyan kemény, olyan erős nőt játszik, hogy még én sem mertem pityeregni a film közben.

Szóval megható és szép történet, de ugyanakkor kicsit sem "csöpögős" (bármennyire is ezt gondolja az ember a béna magyar cím hallatán), sőt, még a komoly szituációkban is mosolyt tud csalni a néző arcára. A kisfiú, SJ pedig felteszi a pontot az i-re. :)

4/5

Kegyetlen játékok 2.

Miután botrányos viselkedése miatt már egy sor magániskolából eltanácsolták, a 16 éves Sebastian Valmont New Yorkba költözik apjához és mostohaanyjához. Itt azonban rájön, hogy gyönyörű, de végtelenül manipulatív mostohanővéréhez képest ő csak kezdő tanulónak számít az intrikák terén. Új iskolájában már az első nap kiderül, hogy nem lesz könnyű bekerülni a menők közé - egyelőre a túlélés a tét. Valmontnak meg kell tapasztalnia a másik oldalt is - milyen, amikor nem te osztod a lapokat egy kegyetlen világban. (port.hu)

Vannak filmek, amiket egyszerűen vétek elkészíteni. Ilyen volt ez is. Fogalmam sincs, mi köze volt az egyes számmal jelölt Kegyetlen játékokhoz, a Veszedelmes viszonyokhoz meg pláne nem mérhető. Talán csak alkotói válságban voltak a készítők és a szereplők neveit le kellett nyúlni valahonnan... Hát, kár volt. Ezek után bele sem merek gondolni, milyen lehet a harmadik rész, mert bizony van harmadik is! Hát, engem valahogy ez a "magániskolában nagyon gazdag gyerekek titokban szívatják a többieket, no meg unaloműzőként orgiákat tartanak" téma nem különösebben tud lázba hozni... A tiniket meg félek, hogy lázba tudja. Elég kár.

Üres csábítgatás, semmi mondanivaló. Látogatás egy kamaszfiú fantáziavilágába, lájtos pre-pornó tizenéveseknek. Vagy még annyi sem.

1/5

Változások kora

A fiatal, tehetséges orvos, Merivel (Robert Downey Jr.) őfelsége, II. Károly (Sam Neill) kívánságára a londoni udvarba tart. Ott tartózkodása során csakhamar kivívja az uralkodó elismerését, aki rangot és vagyont ajánl neki, ha egyik ágyasával, Celiával látszatházasságot köt. Merivel elfogadja az ajánlatot és nőül veszi Celiát. Ám a terv további végrehajtásába hiba csúszik: Robert túlságosan is közel szeretné érezni magához saját hitvesét, s ennek híre az uralkodóhoz is eljut. Az ifjú orvos fényes karrierjének vége szakad, száműzik az udvarból. Merivel barátjánál, egy vidéki kórházban folytatja a praktizálást, de itt sem maradhat sokáig. (port.hu)

Az az igazság, hogy nem is rossz ez a film! Van története, van mondanivalója, van benne egy erős-ütős jellemfejlődés is, a főszereplőnknek ugyanis a szemünk előtt nő be a feje lágya és válik idétlen léhűtőből önzetlen, felelősség teli emberré. Na meg még orvos is, szóval nekem nem is kell több. :)

Két problémám van csak a filmmel. Az egyik az, hogy Robert Downey Jr.-t sajnos még sosem sikerült komolyan vennem. Ráadásul a film elején most is mindent megtesz azért, hogy esélyem se legyen rá: antipatikus karaktert alakít, idióta ruhákban és parókákban járkál, egy szál piros pávatollban való futkározásáról nem is beszélve. Kitartóan győzködnöm kell magam, hogy a film végén mindettől el tudjak vonatkoztatni. A történet és a többi szereplő egyébként rendben van, bár azt még feltétlen meg kell említenem, hogy Hugh Grantet ilyen rusnyának még sosem láttam. :) De a készítők tudtak vinni a sztoriba humort és drámát egyaránt, így tényleg minden adott nemcsak a kikapcsolódáshoz, hanem érdeklődésünk folyamatos fenntartásához is. A végén pedig még az is megeshet, hogy csillogó szemmel sóhajt fel az ember: hát, ez egy szép film volt!

Igen ám, de itt jön a második problémám, ami valószínűleg genetikai defektus lehet nálam: nem tehetek róla, de a kosztümös filmek valahogy nem tudnak annyira magukkal ragadni... Olyan távoli az a világ, amiben játszódnak, hogy nehezen tudom beleélni magam. Például a legutóbbi hasonlónál (A másik Boleyn lány) is úgy éreztem, hogy bármennyire is nyelem a könnyeimet, egy hatalmas fal van köztem és a bemutatott világ között. Vagy legalábbis többszáz év.

De persze így is értékelem a látottakat. Szóval: "hát, ez egy szép film volt.", stb, stb.

4/5

Kegyetlen játékok

A milliomosok gondtalan életét élő Sebastian és mostohatestvére, a szép Kathryn gonosz versengésbe kezd: az győz, aki a legtöbb szívet tudja meghódítani és porba tiporni. Könnyű helyzetben vannak, hiszen New York naiv fiataljai mind a lábuk előtt hevernek. Az igazi kihívás azonban hátravan, míg fel nem tűnik a színen Annette, aki elhatározta, hogy megőrzi szüzességét, míg férjhez nem megy. Kathryn fogadást ajánl: ha Sebastiannek sikerül elcsábítania a jégkirálynőt, eltölt vele egy éjszakát. Ellenkező esetben viszont a fiú vadonatúj Jaguárja a tét. Kezdődik az utolsó játszma. (port.hu)

Már úgy készültem, hogy végre írhatok egy jó kis odamondogatós kritkát, cikizhetem a szereplőket és az unatkozó milliomoscsemetéket, no meg persze kifejthetem véleményeket klasszikus művek százezredik, felesleges feldolgozásáról. Kár, hogy előregyártott véleményemet későbbre kell tartogatnom, mert erre a filmre sajnos nem illik.

Most már egészen biztos, hogy Choderlos de Laclos egy zseni volt, én pedig hatalmas rajongója vagyok. Olyan sztorit tudott kanyarítani és olyan karaktereket tudott kitalálni, amit és akiket egyszerűen nem tudok megunni. Mindegy, hogy a feldolgozás modern-e vagy korhű, hogy a szereplők köztiszteletben álló középkorúak vagy pedig burokban nevelt gimnazisták, a lényegen semmi sem tud változtatni.

Egyetlen félelmem volt csak: mi van, ha a főszerepeket alakító, tojáshéjas popsijú ifjú színészeknek egyszerűen csak túl nagy kihívás lesz végigvinni a karakterek fejlődését? Mi van, ha szánalmas kis romantikus tinikomédiáva változtatják a történetet? Hát, ezzel kapcsolatban is kukába dobhattam előítéleteimet, ugyanis a színészek igenis helytálltak. Magam sem hiszem, hogy ilyet írok, de a kisfiús mosolyú Ryan Phillippe, aki mellesleg eddig kicsit sem jött be, most bizony nagyot nőtt szememben Valmontként. Érdekes volt egy ifjú szőkeségen látni a nagy csábító jellemfejlődését, és, bár picivel több könnyel, mint korábbi kollégái (John Malkovich és Rupert Everett), de szerintem akkor is szuperül megoldotta a helyzetet. A lányokkal viszont kicsit kritikusabb vagyok: Sarah Michelle Gellar többet szexistennősködött, mint játszott, Selma Blair pedig minden idők legidétlenebb és legidegesítőbb Cecile-jét testesítette meg. Persze igazából ez sem baj, mivel éppen hogy a szexistennő és a buta liba szerepét kellett eljátszaniuk, de sajnos nagyok az elvárásaim és ők valahogy túl egyszerűek maradtak. Reese Witherspoonnal viszont nem tudok mit kezdeni, főleg azért, mert valami számomra teljesen érthetetlen okból az ő nevét Annette-re változtatták - fogalmam sincs, hogyan kanyarították ezt a Marie de Tourvelből. Mellesleg Reese 12 évvel fiatalabban ugyanúgy magával ragadó, bájos és kedves tudott lenni, mint mostani szerepeiben, bár, szerintem nagy szerencse, hogy azóta kissé vadabb arcát is megmutatta már. Egyetlen bajom van vele, mégpedig az utolsó jelenete.

És ezzel el érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol égre emelem szemem és ökleimet rázva üvöltöm: MIÉRT??? Miért kellett eltérni az eredeti befejezéstől? Miért kellett csökkenteni a kegyetlen játékok súlyán? Miért hiszik azt, hogy egy ámérikai magániskola kis csemetéi nem tudták volna elviselni a drámaibb véget? (sóhaj) Kár érte. Dráma persze van így is, de az én lelkem az ennél sokkal megrázobb végkifejletekhez van szokva. És ha ez még nem lenne elég, Reese Witherspoon utolsó jelenete teljesen összezavar - mármint, ha annak jelentősége is van, nem pedig csak az egyébként tök király, timikorom egyik kedvenc dalát, mint levezető zenét hivatott felvezetni. Na, most vakarhatom a fejem.

4/5