Szabadság, Szerelem

1956. Magyarország csupán egy kis csatlósállam a szovjet blokkban, de nagyhatalom is: vízilabda-válogatottja verhetetlen. A pólós srácok a vasfüggöny mögött is az élet császárainak érzik magukat; élvezik a sikert és a lányok rajongását, magabiztosak és összetartók. Eddig egyetlen egyszer veszítettek: 1955-ben, amikor egy moszkvai mérkőzésen a bíró nem engedte őket győzni. Mindannyian a visszavágásra, a melbourne-i olimpiára készülnek. Ám a történelem alaposan összekavarja a terveiket. Budapesten kitör a forradalom. A csapat fiatal sztárja, Karcsi és barátja, Tibi belekeveredik az utcai eseményekbe. Eleinte csak a kalandot keresik. Karcsinak megakad a szeme Vikin, a harcias műegyetemista lányon és a nyomában járva eljut a forradalom legfontosabb színhelyeire: ott van a Kossuth téren, majd a Rádió ostrománál is.

Idestova egy évtizede foglalkoztatta a gondolat Hollywoodban befutott hazánkfiát, hogy filmet forgasson 1956-ról, így tisztelegve a magyar forradalom emléke előtt. Sokáig nem talált olyan történetet, amely igazán megragadta volna, és izgalmas, átélhető formában mutatná be az akkori eseményeket. "Véletlen egybeesés, hogy pont 1956. december 6-án indultam el Magyarországról, azon a napon, amelyiken a magyar vízilabda-válogatott véres elődöntőt vívott a szovjet csapattal Melbourne-ben - mondja a világhírű producer." Végül ez adta az ötletet a filmhez: a két párhuzamos történelmi esemény, ugyanakkor zajlott az olimpia, mint amikor itthon kitört, majd elbukott a forradalom. (port.hu)

Ez a film számomra(!) majdnem egy tökéletes film. Első jele ennek néhány perccel a kezdés után máris látható volt, ugyanis majdnem azonnal elbőgtem magam... később pedig már nemcsak majdnem. Összeszégyelltem magam, ami miatt 23-án nem ünnepségen, hanem állatkertben voltam, és amiatt is, hogy ez a nap többnyire csak munkaszüneti napként él a fejemben. Mentségemre szóljon, nehéz téma, még a gimis töri tanárom is úgy volt vele, hogy maga sem tudta, mit taníthat '56-tal kapcsolatban és mit nem. Ha meg otthon szóba került, hát a szüleim meg persze teljesen más rendszerben teljesen mást tanultak, szóval már azt sem tudtam, kinek higgyek. Egy dolog biztos: szerencse, hogy még nem éltem akkor.
Na jó, azért nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy 1, nem holmi babazsúr volt ez az 54 évvel ezelőtti október, és hogy 2, a film is alaposan átszínezi az eseményeket... többnyire persze rózsaszínné, romantikussá. De az igazság talán valahol a kettő között lapulhat.

Térjünk vissza arra a bizonyos "majdnem"-re, amit rögtön azzal támasztanék alá, hogy utálom Fenyő Iván fejét és nyegleségét, pólós fiú ide, lazaság oda, akkor is csak alig-alig illik a szerepéhez; Dobó Kata pedig, bármennyire is megszerettem az elmúlt években, némelyik jelenetben teljesen olyan volt, mintha nem is tudna játszani, sőt, még talán beszélni sem. (Még szerencse, hogy mellékszerepben ott van Csányi Sándor is, akit pont ilyen lükének és vagánynak szeretek... ;) ) Emellett még megemlítem a háborús eposzokkal szembeni örök dilemmámat, még pedig azt az idegesítő "szentháromságot", hogy
1. bármekkora is a felfordulás, lövöldözés, öldöklés, a szerelmeseknek mindig akad egy békés zug, ahol nem ropog a fegyver, nem trappol a tank és ők tökéletes nyugalomban és harmóniában lehetnek egymáséi egészen hajnalig,
2. ha terhes vagy, vagy esetleg te vagy a kedves-de-esetlen, vastag szemüveges fiú, akit mindenki szeret, de igazából csak statisztaként tart számon, akkor tuti nem éled túl a következő lövöldözős jelenetet,
3. ha valaki hangosan kiabál és a kamera is sokáig időzik rajta, azt szintén hamarosan lelövik.

Gonosz vagyok és cinikus, tudom... de mindemellett meg nagyon is büszke arra, hogy ezt a posztot most magyarul írhatom. A filmért pedig kár, mert lehetett volna picivel jobb is, úton a tökéletes felé, de azt tényleg nem tagadhatom le, hogy engem már így is sikerült meghatnia, felkavarnia, mélyen érintenie...

4/5

Balfácán

A 21 éves Marie, egy gazdag iparmágnás lánya nyomtalanul eltűnik egy mexikói vakáció alatt. A lány természete vonzza magához a bajt, így az aggódó apa mindent elkövet, hogy lányát megtalálja. Felbérel egy nyomozót, Campanát (Gerard Depardieu), aki viszont eredménytelenül tér meg a mexikói nyomozásból. Ekkor a milliomos, egy pszichológus javaslatára Francois Perrinhez (Pierre Richard) fordul, aki a cégében könyvelőként dolgozik. Választásuk azért esik Perrinre, mert a férfi éppoly szerencsétlenül kétbalkezes, mint Marie, ő is éppúgy vonzza magához a baleseteket. Azt remélik, hogy a két csetlő-botló fiatal majd egymás útjába bukfencezik. (port.hu)

Tipikus francia vígjáték, aminek valahogy sikerül a legbalgább helyzeteket is mosolygósan tálalnia, de mégis anélkül, hogy gagyinak tűnne az összkép. Szinte üdítően hatott, hogy nem kellett végigszenvednem altáji és/vagy gusztustalankodó poénokat, amik nélkül ma már valahogy nem is forgatnak vígjátékokat. Gérard Depardieut ilyen fiatalon és ilyen karcsún látni sem épp mindennapi élmény, viszont Pierre Richardról csak annyit mondhatok: "a szokásos", és ebben minden benne is van.

Viszonylag régi (1981-es) film, nagy nevek, kellemes kikapcsolódás, semmi komolyság. :) Pont erre volt most szükségem.

4/5

Párizs, szeretlek!

Huszonkét rendező, tizennyolc rövid történet, és egy egész estés szerelmi vallomás a fények és a szerelem városáról, Párizsról. Valamennyi történet a francia fővárosban játszódik, ahol a világ minden részéből érkezett rendezők és sztárok mesélnek a szeretetről és a szerelemről, amely hol elvarázsolja és ámulatba ejti az embert, vagy épp ellenkezőleg, szenvedést okoz neki. Az epizódokból megindító és felkavaró, különös és eleven nagyváros képe rajzolódik ki, ahol minden pillanatban kapcsolatok jönnek létre és érnek véget, kéz a kézben jár a szenvedés és a boldogság. (port.hu)


Nagyon rég óta szerettem volna már végre végignézni ezt a különleges, kedves-érdekes kis részekből álló filmet, de eddig mindig csak bele-bele tekintgetni sikerült. Most viszont egy olyan tömény és koncentrált érzelemadagot kaptam, hogy hirtelen nem is tudom magamban hová tenni.

Egy részről Párizs városrészeinek bemutatását, a bevágott képeket nagyon jó ötletnek tartom, hiszen ez tényleg egy csodálatos hely. Más részről pedig a 18 különálló történet bemutatása is nagyon tetszett, hiszen ezeknek legalább fele olyan érzelem-gazdag volt és olyan hatást tudott belőlem kiváltani, mint egy-egy egész estés mozifilm zárójelenete. Érdekes dolog ez. Persze azért azt nem állítanám, hogy mindegyik kis epizódért odavagyok, hiszen vannak köztük olyanok is, amik nekem már kicsit durvák (a metrós jelenet), érthetetlenek (a fodrászos jelenet) vagy ijesztőek (a vámpíros rész). De igen, elfogadom, hogy ezek is egy-egy látásmódot képviselnek és talán tényleg kellenek is ahhoz, hogy összeálljon a nagy egész a kis mozaikszerű részletekből. Kedvenc kisfilmet választani viszont nehezen tudnék. A Juliette Binoche-osra azért esne a választásom, mert ő az egyik kedvenc színésznőm és elfogult vagyok vele szemben (észrevettétek, hogy a mellette feltűnő "cow-boy" Az angol beteges partnere, Willem Dafoe volt?), arról nem is beszélve, hogy ez volt az első történet, ami könnyeket csalt a szemembe; a Szajna parti jelenet a fiatalok bátortalan egymásra találása miatt volt szívmelengető, a most váló nagyszülők élcelődése pedig a semmibe vesző közös élet néma elbúcsúztatása miatt lett érdekes. A vak fiú és a színésznő története a kapcsolatokban egymás felé támasztott elvárásokról mesélt, a halál által egymástól elválasztott volt/leendő szerelmeseké pedig egészen másképp volt megindító. Ha most visszagondolok, még a pantomimos pár is kedvesnek tűnik, de még a drogdíleres történet is valahogy emlékezetes, gondolom talán csak az érzés miatt, amit felidéztek bennem. A zárójelenet pedig a maga esetlenségével együtt is teli találat volt: szerelmi vallomás Párizshoz és szerelmi vallomás az élethez is. Bevallom, az első pár mondat után nem is mertem remélni, hogy ebből valami értelmes zárógondolat kerekedhet, de végül olyan jóra sikerült, hogy még azt a fertelmes francia kiejtést és nyelvtant is sikerült megbocsátanom a hölgynek (de bízom benne, hogy az átlag amerikai két év tanulás után ennél azért kicsit jobban használja a nyelvet).

És ha már említettem a nyelveket: nekem külön élmény volt, hogy a jelenetek során felváltva hallhattam a két számomra kedves nyelvet, a franciát és az angolt. :)

De száz szónak is egy a vége: Párizs nem véletlenül a szerelem fővárosa, szeretni viszont nagyon sokféleképpen lehet és erre a film több, mint 18 példát mutat be, kellemes összhangban és együtt szeretni való egységet képezve. Szerintem még sokszor elő fogom venni a gyűjteményemből.

5/5

Eredendő bűn

Luis Antonio Vargas, a gazdag kávéültetvényes levelezés útján szerez magának feleséget, aki elég fiatal ahhoz, hogy gyermeket szüljön neki. Vargas nem szenvedélyre vagy szerelemre vágyik, gyakorlatias céljai vannak leendő nejével: legyen jó társaság, és hozza világra örököseit. Amikor megérkezik a postai úton szerzett menyasszony, Julia Russell, a férfi elámul érzéki szépségén. Ez a nő nem az a szerény lány, akire a küldött fénykép alapján számított. Csakhogy a fiatalasszony, nem sokkal az esküvő után rejtélyesen eltűnik. (port.hu)

Korábban egyszer már láttam ezt a filmet, de csak a legvégére emlékeztem, no meg arra, hogy akkor valahogy nagyobb hatással volt rám, mint most. Most valahogy túl "kevésnek" találtam: szerintem túl nagy hangsúlyt fektettek Angelina Jolie melleire (hozzáteszem biztosan nem véletlenül, mert ezt leszámítva csak egy kis sápadt-fakó, szép hajú, vastag szájú nőszemély lenne), no meg arra, hogy a szerelem (vagy épp a fent említett hölgyemény) milyen hülyét tud csinálni az emberből.

Na jó, nem leszek ennyire cinikus, mert nyilván megvan az érzelmi oldala is annak a bizonyos "mindent feladni a másikért" dolognak, csak most épp kevéssé vagyok erre befogadóképes. Szép dolog, ha valaki a pofon után odafordítja a másik orcáját is, de a mai világban szerintem nehéz elkerülni, hogy egy ilyen után ne tekintsék, hogy is fogalmazzak, egyszerűen csak: hülyének az embert. Sajnos én is már reflexből ilyen falakkal védem magam, és hogy őszinte legyek, a filmnek sem sikerült erről lebeszélnie, bár tény, hogy nagyon igyekeztek. ;) Ha hagynám, hogy előtörjön belőlem romantikus énem, egészen biztosan egy lelkes élménybeszámolót olvashatnátok itt és azt, hogy bizony teljesen beleszerelmesedtem Antonio Banderas karakterébe, no meg a szemébe... Hogy létezik-e igazából is ehhez hasonló sorsfordító, mindent elsöprő szerelem (már ha ez egyáltalán az, nem csupán csillapíthatatlan vágy és szenvedély), amelyben már semmi sem számít a szeretett lényen kívül, még annak ellenünk elkövetett bűnei sem? Fogalmam sincs, de talán az az imént elhallgattatott romantikus lelkületű leány még reménykedik benne... Még szerencse, hogy én ilyen bizalmas információkat sosem adok ki magamról. ;)

Viszont maga a film nem egy rossz darab: egészen az utolsó jelenetig izgulhatunk hol a fiúért, hol a lányért, hol épp egyszerre mindkettőjükért. Vannak fordulatok, kisebbek-nagyobbak egyaránt, s látunk mesés tájakat, hallunk szép zenéket is. Aztán a végén egyszer csak véget ér az izgalmas utazás és ki-ki eldöntheti magában, hogy hőseink vajon megérdemelték-e sorsukat. Bizony, ez ám nem mindig egyértelmű.

4/5

Egek ura

Ryan Bingham a nagyvállalati leépítések szakembere, magyarán szólva abból él, hogy embereket rúg ki. Élete nagy részét szállodákban és repülőkön tölti, és bőszen gyűjti a törzsutas mérföldeket. Hamarosan eléri a tíz millió mérföldet, ám megismerkedik egy szintén törzsutas nővel, és kiszámíthatóan biztonságos élete egy csapásra a feje tetejére áll. (port.hu)

Érdekes film ez, de egyben az egyik legdurvább, amit mostanában láttam - és ezt nem(csak) azért mondom, mert mostanában nyugisabb, vidámabb, mosolygósabb filmeket néztem, hanem mert kirúgásokat futószalagon bemutatni tényleg durva. De ha ezen tovább lépünk, a történet akkor is olyan dolgokról szól, mint magány kontra család, karrier kontra emberi kapcsolatok és az azokból adódó kötelezettségek, aztán hopp, hirtelen rájövünk, hogy magáról az "élet értelméről" van szó. Persze szerencsére ezt nem rágják a szánkba, sőt, még csak dönteni sem döntenek helyettünk ezügyben, vannak viszont alternatívák és ezek még a kemény, rideg, céltudatos George Clooneyt is többszörösen kizökkentik saját kis életéből. A filmnek egyébként külön érdeme, hogy bármennyire is gyomorforgatóan indul, utána a nézőt is beleandalítja főhősének belső változásiba, sőt, új terveibe, boldog óráiba, még akkor is, ha a bőröm máris előre sajog, annyira érzem a hamarosan elcsattanó pofont és a még meg sem kezdett új élet kártyavárszerűen való összeomlását.

És hogy most mit érzek? magam sem tudom. örömet azért, mert tudom, hogy előttem a rengeteg lehetőség és úti cél, melyek közül szabadon eldönthetem, mit válasszak; félelmet pedig azért, mert sosem tudhatom előre, hogy biztosan jól választottam-e. De ki tudja, talán nincs is helyes döntés, mert egészen egyszerűen bármi helyes lehet, ha később aztán kitartunk mellette és ahhoz alakítjuk az életünket. Vagy talán csak egy helyes döntés van, de az mindenkinek más és más, feladatunk pedig csupán annyi, hogy azt megtaláljuk.

Nem okoskodok tovább, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ezt a filmet megnézni jó döntés :) - mondom ezt úgy, hogy közben én valahogy immunis vagyok George Clooney sármjára. De a való életben egészen biztosan nagyon jó fej lehet, hiszen gondolom nem véletlenül kerül bele a filmjeibe egy-egy önironikus, megmosolyogtató mondat. Persze a lényeg akkor is az üzenetben van, és abban még, hogy milyen gondolatokat indít el a nézőben. Na, ezzel viszont már le tudott venni a lábamról.

5/5