Benjamin Button különös élete

Nem mindennapi életet él Benjamin Button. Nyolcvan esztendősen született, az idő múlásával pedig egyre fiatalabb lesz. Bár fordított életpályát fut be, egyetlen dologban nagyon is hasonlít a hétköznapi emberekhez: ő sem képes megállítani az időt. Button 1918-ban látja meg a napvilágot New Orleansban, az első világháború befejezésének pillanatában, nevelőszülőknél nő fel, és hosszú élete egészen a huszonegyedik századig tart. A világ számos helyén megfordul, miközben felfedezi és elveszti a szerelmet, megtapasztalja a boldogságot és a szomorúságot. (port.hu)

Végre elmondhatom én is magamról, hogy láttam Benjamin Buttont és az ő különös életét! Rég készültem már rá, de az a 166 perces játékidő és a rossz kritikák mindig visszatartottak... Jó, tudom, félre az előítéletekkel, nem szabad eleve rosszat várva leülni mozizni. Azt hiszem, sikerült is megvalósítanom és most elmondhatom, hogy ez a film valójában nem is olyan rossz, mint mondják, bár sajnos nem is olyan jó, mint lehetne.

Kár, hogy nem ismerem Fitzgerald eredetijét, pedig ha A nagy Gatsbyhez hasonló stílusban íródott, akkor valószínűleg tetszene. De tényleg fel nem foghatom, hogy ha ez egy "short story" (a kiírás szerint ugyanis az), akkor mégis hogy tudták ennyire elhúzni? No mindegy, attól még az alaptörténet maga izgalmas és érdekes, csak hát sajnos nincs benne annyi, hogy végig fenn tudja tartani az érdeklődést - épp ezért hatalmas szerencse, hogy a film közepén Brad Pitt végre elkezd Brad Pitt-szerűen kinézni, így ha más nem, legalább ez leköti a női nézők figyelmét. ;) De tény, hogy egyedül a kíváncsiság az, ami rávesz a folytatásra.

Az az érdekes, hogy nekem rögtön három film is beugrott, amikről akár koppinthattak is a készítők; az más kérdés, hogy mindhárom klasszisosokkal jobb a Benjamin Buttonnél. Az egyik a Forrest Gump, ugyanis a kissé lassú Forrest narrációja és a felnőtt testben élő gyerek, illetve a gyerek testben élő felnőtt Benjamin néha kissé esetlen, néha kissé humoros megszólalásai között szerintem tisztán érezhető a párhuzam. A másik film A szív hídjai - erre a saját gyereknek, halálos ágyon/halálunk után előadott szívszorító "ilyen volt életem nagy szerelme" sztoriról asszociáltam. A harmadik pedig A kétszáz éves ember, melyre a két, első nekifutásra össze nem illő ember igaz szerelme emlékeztet.

Hát, többet nem nagyon tudok most írni erről a filmről; "frissiben" lehet, hogy jobb lett volna, de azóta sajnos elszállt az ihlet.
Azt hiszem, annyi fog csak megmaradni Benjamin Button-ről, hogy egy érdekes történet, rétestésztaszerűen elnyújtva, valahogy kicsit unalmas karakterekkel, de fel-fel törő érzelmekkel. Az arra hajlamosak meg is könnyezhetik (bevallom, pár könnyet én is elmorzsoltam a szemem alatt), de alapjában véve bosszantó, hogy ha már 166 percnyi osztatlan figyelmet és bizalmat szavazok egy filmnek, akkor csak ilyen kevéssé tud lekötni és magával ragadni. Kár érte, lehetett volna sokkal-sokkal jobb is, de ezt már az elején is írtam.

3,5/5

A Napkirálynő

Minden nagy fáraó mögött egy asszony áll. Akhesa hercegnő persze még nem számít asszonynak. Tizennégy éves, vad és neveletlen: pedig az őt körülvevő felnőttek mindent elkövetnek, hogy hozzátörjék a fáraó udvarának szigorú szokásaihoz. Akesha azonban egyre-másra meglóg otthonról, és álnéven, álruhában élvezi a közeli piac forgatagát. Önállóságának, éles eszének, no meg a macskájának köszönheti, hogy már többet tud a világról, mint apja, Akhnáton fáraó: tudja, hogy Karnakban a papok összeesküvést szőnek uralkodójuk ellen és az ország határára nomád harcosok érkeztek, akik titokzatos megbízójuk utasítására várnak. A lány elszökik otthonról, anyjához, Nefretitihez indul az elefántok szigetére, hogy a segítségével, vagy ha kell, egyedül megmentse az országot. És esetleg még szerelmes is lehessen közben. (port.hu)

Furcsa arcszerkezetű, kék szemöldökű egyiptomi figurák izgis kis kis kalandja ez a mese(?)filmecske, ami azért annyira nem való ám gyerekeknek, szerintem legalábbis. Mert nemcsak azt tudjuk meg, hogy a piramis teteje önműködően tud felnyílni, vagy hogy a főpap mindig gonosz, hanem azt is, hogy a labirintus mélyén a mindenféle sejtelmes árnyak és kinyúló karok/indák jól meg is tudják ám gyilkolászni az arra érdemeseket. A gyerekek meg mindig bátrak, egyedül mentik meg a világot Egyiptomot és szerelmesek lesznek, de hát ezt már úgyis megszokhattuk. ;)

Egyébként meg ha mindettől elvonatkoztatunk, egész jó kis rajzfilm ez! Igaz, hogy számomra érthetetlen, miért olyan, mintha a címszereplő "főhősnőn" kívül a szerzők szándékosan mindenkit rondára és/vagy idétlenre akartak volna megrajzolni, de hát idővel úgyis megszokja az ember. Maga a sztori ugyanis nem unalmas és nem hétköznapi, már csak a kor és a környezet miatt sem. Friss és szórakoztató, még úgy is, hogy nem igazán stílusom a rajzfilm. Az meg, hogy belga-francia-magyar koprodukcióról van szó, eleve felmagasztalja a szememben. :)

4/5

Mindenki megvan

Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat. (port.hu)

Hát, ez egy nagyszerű film! Robert De Niro zseniális, a történet szívhez szóló, de a megható jelenetek mégsem lesznek nyálasak, az apró részek kidolgozottak (mint például a futószalagon magányosan keringő görgős bőrönd a narancssárga pántlikával), és az olyan kis egyszerű megoldások is, mint például a felnőtt-gyerekek és a gyerek-gyerekek felváltva való szerepeltetése, igen ütősek. Ja, és Kate Beckinsale haja tényleg gyönyörű. :) A történetben van ugyan némi kiszámíthatóság, de ezen könnyen túl tudtam lépni, hiszen végig lekötött; időnként könnyeztem, máskor meg jót mosolyogtam a film jól elrejtett, egyáltalán nem hivalkodó, de igenis végig jelenlévő, kissé ironikus humorán.

Egyetlen problémám van csak, ami kicsit belerondít ebbe a nagy idillbe, és bevallom, szégyenkezem is emiatt. Lehet, hogy én vagyok éretlen ehhez, vagy csak alapból szeretek mindent túlkomplikálni, vagy épp mostanában jellemző nyomott hangulatom teszi, de nekem nem tetszett a dolgok túl egyszerű megoldása. Igenis, néha kell egy-egy hangosan és határozottan kimondott mondat a problémáinkkal való szembenézéshez, nem elég csak úgy eszméletlen állapotban odahallucinálni a rég elmúlt gyerekkort és gondolatban rendezni sorainkat. Persze, valahogy túl kell lépnünk, túl kell élnünk, különben becsavarodnánk, de... csak egy-egy atyai mondat, biztatással vagy akár humorral, nekem olyan nagyon hiányzott volna!

Persze attól még maradandó és emlékezetes lesz számomra a film, csak sajnálom, hogy azt a picike, gyakorlati dolgot, azt a kis szikrát, nem kaptam meg az egyébként zseniális másfél óra mellé.

4/5

Juno

Juno (Ellen Page) egy csinos, okos tinilány, akinek váratlanul mégis azzal kell szembesülnie, hogy osztálytársával, Bleekerrel (Michael Cera) egy túl jól sikerült éjszakán szimpla hülyeségnél sokkal többet csináltak... Az anyai "örömök" elé néző lány barátnője, Leah (Olivia Thirlby) segítségével nevelőszülőket keres és talál a születendő kicsinek. A tökéletes adoptálók Mark (Jason Bateman) és Vanessa (Jennifer Garner), a tehetős külvárosi szerelmespár, akik már alig várják, hogy a karjukban tartsák a csöppséget. Szerencsére Juno szülei (J.K. Simmons és Allison Janney) mindenben a legmesszebbmenőkig támogatják bajba esett lányukat - erre pedig szükség is lesz, hiszen a nem egyszerű szituba kerülő tini kemény döntések előtt áll a felnőtté váláshoz vezető úton. Végül azért minden megoldódik, és az édesbús mozi stáblistájáig Juno arra is rájön, hová tartozik. (port.hu)

Sokan áradoztak/áradoznak erről a filmről, úgyhogy én is nagyon vártam már, hogy végre láthassam. És bár azonnal érezhető, hogy ez nem egy szokványos, rózsaszín felhős amerikai vígjáték, no meg a főszereplő lányka is egy igazi különc, laza csajszi, az összhatás nekem mégis kicsit kevésnek bizonyult. Sőt, talán kicsit csalódtam is. Nem tudom, lehet, hogy ez csak a mai hangulatomnak vagy a nagy várakozásnak köszönhető, de hiányérzetem maradt a film végén.

Pedig laza kis másfél órás történetet láttam, ahol kezdetben mindenki könnyedén veszi az amúgy rohadt nehéz helyzetet, hiszen még csak egy hangos szót sem hallunk, a szülők is szinte flegmán veszik tudomásul a történteket, Junoról nem is beszélve... Aztán persze a dolgok megváltoznak, bla-bla-bla, és kiderül, hogy a felelőtlen tinilányban mégis több a felelősségérzet, mint némelyik felnőttben. De hát könyörgöm, ez az egész mégis csak amolyan jelzés értékű! És nem is tudom, de valamit még vártam volna... talán nem is épp a végén, mert azzal végül is elégedett vagyok, hanem közben.

Na nem mondom, hogy nem jó, mert hát jó film, de a kezdeti lazaság után már a végét sem tudom igazán komolyan venni. Pedig van ám mondanivalója, méghozzá elég szomorú mondanivalója, amit igen, megértek, majd pedig simán tovább is megyek, mert valahogy ilyen tálalásban nem tud megérinteni a dolog. De nem gond, hiszen ezzel én is csak pont úgy teszek, mint a filmben látott karakterek, akik ugyanilyen szimplán, egyszerűen csak továbbmennek...

3/5

Első a szerelem

A frissen elvált, 37 éves Rafi, aki a divat világának kifinomult, magasabb szféráiban mozgó, katolikus, ám vallását nem gyakorló fényképész-producer, egy szép napon megismerkedik Daviddel, a 23 éves zsidó származású szobafestővel. Egy szempillantás alatt egymásba szeretnek. David és Rafi előtt nagy feladat áll: nemcsak a köztük lévő 14 év korkülönbséggel kell megküzdeniük, hanem az egész addigi életük és társadalmi hátterük közötti óriási szakadékkal, valamint David hagyománytisztelő anyjának elvárásaival is. Rafi élete e keserédes időszakában pszichológushoz fordul. Dr. Lisa Metzger értő módon hallgatja érzelmi viharaival küzdő kliensét, és azon fáradozik, hogy segítsen neki legyőzni az intim kapcsolatokkal szemben táplált félelmeit, mikor hirtelen rádöbben, hogy Rafi választottja épp az ő egy szem kisfia, David. (port.hu)

Bajban vagyok ezzel a filmmel, de bízom benne, hogy mire a bejegyzés végére érek, már tudni fogom, hogy mit is gondolok róla. :)

Picit hezitálok, pedig sajnos azon nehéz lenne változtatni, hogy mekkora csalódásnak éreztem. Eddig nem hittem, hogy Meryl Streepet lehet unni, de sajnos egy ilyen gyenge forgatókönyv mellett még ez is megesett. (Mentségére szól, hogy nem is szerepel valami sokat, s érzésem szerint azon kevés jelenetek is valahogy "visszafogják" alakítását...) Kacagtató vígjátékra számítottam, de összesen csak kétszer tudtam nevetni rajta, akkor is csak kínomban. Úgy érzem, alapjaiban ment gajra az egész: nem éreztem semmi szikrát, a szereplők már az elejétől fogva is csak úgy elvoltak egymás mellett. A szerelmi szál meg szikra nélkül olyan, mint a romantikus vígjáték kacagás nélkül. Ja, és ebben a filmben mindkettőt "élvezhettük".

(Megjegyzés: eredeti hanggal lehet, hogy jobb lett volna, a szinkron ugyanis szerintem eléggé sótlan és lapos. Ennek letesztelését viszont másra bízom, nekem nincs kedvem még egyszer végigszenvedni ezt a filmet.)

És akkor most jöjjön az érem másik oldala: mozizás után épp azon voltam, hogy lesújtó véleményemet megismertessem egy ismerősömmel, amikor is filmről-filmre ugrándozó beszélgetésünk valahogy érintette az Ilyenek voltunkat. És akkor hirtelen bevillant a párhuzam a két film között... Igen, tudom, merész gondolat, de a záró jelenet tényleg mutat némi hasonlóságot. (Őszintén szólva az Ilyenek voltunkból számomra csakis a záró jelenet emlékezetes -- már be van tervezve az újranézés annak eldöntésére, hogy mindez a film hibája vagy egyszerűen csak én öregszem és felejtek.)

Szóval végeredményben arra jutottam, hogy ha azt nézzük, hogy ez a film egy romantika és kacagás nélküli unalmas és vontatott romantikus vígjáték, amiben még nagy kedvencemet, Meryl Streepet sem hagyják kibontakozni, hát akkor bizony egy szörnyen gyenge alkotásról van szó. Viszont ha mindent félreteszünk és arra gondolunk, hogy a happy endek és a rózsaszín ködben úszó love storyk már unalmasak, a kapcsolatok (pár- és családi egyaránt) bonyolultak, a szerelem meg a való életben sokszor nem is képes mindent legyőzni - hát, akkor mindenképpen értékelnünk kell a film őszinteségét és záró jelenetét, melynek üzenete örök érvényű: az élet megy tovább. De akkor is kár, hogy a többi része meg hatalmas hiányérzetet hagyott bennem maga után.

2/5

Bazi rossz Valentin-nap

A Bazi nagy görög lagzi alkotóitól.
A manhattani virágbolt tulajdonos, Genevieve Gernier sajátos és szigorú randiszabályokat követ: összesen öt alkalommal találkozik egy férfival, hogy elkerülje az esetleg kialakuló kötődést, s így a csalódást és a fájdalmat. Amikor jóképű, kedves Greg Gatlin megveszi a közeli éttermet, azonnal megtetszenek egymásnak. Találkozni kezdenek, és az ötödik randevú után Genevieve úgy érzi, mégsem jó a maga kreálta szabály. Lehet, hogy felül kéne írnia szerelmi filozófiáját?
A Bazi nagy görög lagzi alkotói újra összehozták a főszerepelőket egy fergeteges romantikus vígjátékban. (port.hu)

Na most mondhatnám azt, hogy ó, ez egy bazi rossz film, de egyrészt olcsó poén lenne, másrészt meg pont a film bizonyítja be, hogy "bazi"-ból egy éppen elég. Nem is értem, hogy gondolhatták a film készítői, hogy elég csak összeterelni a Bazi nagy görög lagzi két főszereplőjét, rakni melléjük néhány tökéletesen kibontatlan, ennélfogva időnként érthetetlen, sőt, idegesítő karaktert, aztán pikk-pakk, magától megismétlődik a siker. Hát, nekem erről csak a svéd gyerekvers jut eszembe a negyedik osztályos olvasókönyvemből:

Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha

A felnőttek
furcsák néha.
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.

Na de vissza a filmhez.

A sztori gyenge, azonnal kitalálható a vége, sőt, Genevieve különcködésének magyarázata is rögtön a film elején nyilvánvalóvá válik, egyedül csak neki kell ahhoz még egy teljes óra, hogy megértse. Lerágott csont az egész, minden eredetiséget nélkülöz, időnként pedig olyan poénok jönnek elő, amik nem is illenek oda. És ami még ennél is rosszabb: Nia Vardalos örökké mosolygó, sőt, szinte mosolyba torzult arca. Idegesítő, természetellenes és hiteltelenné teszi a "boldog szingliségről" szóló monológjait, pedig olyan jó lenne hinni benne legalább a film elején! John Corbett pedig... hát, a gyengén megírt szerepét leszámítva ő pont olyan, amilyen lenni szokott: nagydarab, kicsit esetlen, de cuki. :) Az pedig nagy kár, hogy a mellékszereplők karakterei olyan kis semmilyenek, mint azt már feljebb leírtam.

No de most, hogy minden rosszat összeszedtem a filmről, le kell írnom, hogy egyszer azért simán nézhető (ha alaposan lecsökkentett elvárásokkal állunk neki és semmiképpen sem egy második Bazi nagy görög lagzira számítunk), sőt, még kedves jeleneteket is felsorakoztat és vidám perceket is okoz, ha nem adjuk fel már az első kiszámítható klisé után a mozizást. Tőlem például az előre irányzott 2-2,5 pont helyett azért kap eggyel többet, mert tegnap este, miután véget ért a film és álomra hajtottam a fejemet, azon kaptam magam, hogy mosolygok és olyasmik járnak a fejemben, hogy még nem is csókolóztam igazán, hiszen nem döntött senki sem neki a parkban egy fának... :$ Szóval bármennyire is gyenge maga a film, talán mégis van benne valami, ami egy ramaty nap végét kicsit jobbá tudja tenni. Persze könnyen lehet, hogy ez erősen hangulatfüggő...

3/5