Poligamy

András (Csányi Sándor) és Lilla (Tompos Kátya) fiatal pár, öt éve járnak együtt. A férfi forgatókönyvíró, aki megrendelésre tévésorozatokat ír, a nő pedig tanársegéd az egyetemen. Végre beköltöznek közös lakásukba. Úgy tűnik, minden rendben van köztük. De valami mégis hibádzik. Mintha a lényeg veszett volna ki az együttélésükből. Lilla esküvőt és gyereket akar, András viszont... nos, a helyzet az, hogy igazából maga sem tudja, mit akar. Lilla egyszercsak bejelenti, hogy terhes. Andrást felemás érzések kerítik hatalmukba. A következő reggel András egy vadidegen, gyönyörű nőt talál maga mellett az ágyban. Ettől a fordulattól kezdve a legkülönbözőbb lányokkal kerül viszonyba - ezzel együtt pedig a férfi-nő kapcsolat minden fázisát, minden lehetséges útját bejárja. (port.hu)

A filmről Eszti már adott egy igen rövid és velős véleményt ("jó színészek, szar sztori"), úgyhogy ezzel én nem is vitatkoznék, csak megerősíteni tudom.

Az a baj, hogy úgy vágytam már egy olyan igazi jó kis romantikus vígjátékra, még meg magyarra, mert a két dolog nem zárja ám ki egymást. De akkora hatalmas csalódással távoztam a moziból, hogy az valami hihetetlen. A barátnőm szerint "nem volt olyan rossz, de jó sem, egyszer viszont nézhető", de én nem leszek ilyen elnéző, hiszen hol máshol is adhatnék hangot a haragomnak amiatt, hogy nem kaptam meg azt, amit szerettem volna?

Igazából a színészekkel nincs gond, még a felvonultatott Lillák mennyiségével sem. :) Csányi Sándor most is olyan csányisándoros, amilyennek már megszoktuk és amilyennek mindig szeretjük, de félve jegyzem meg, hogy szerintem azért volt már jobb is. Viszont lehet, hogy csak az általa megformált karaktert érzem kicsit kibontatlannak vagy kevésbé szimpinek, mint máskor. Tompos Kátya, a "fő Lilla" pedig olyan tud lenni, hogy nekem, a női nézőnek is tud hiányozni, amikor eltűnik és a főszereplővel örülök, amikor végre előkerül. :)

Viszont a történet... háát, én nem is tudom. Valahogy értelmetlen, pedig az alapötlet nem is lenne olyan rossz, de ami végül kikerekedik belőle az mégsem az, amit várnék. Közben pedig van néhány olyan gubanc, ami csak zavaró és igazából később sem nyer értelmet. A film közepe felé már unatkozni kezdtem és vártam valami jobb befejezést, ámde feleslegesen. Szerintem már az is sokat segített volna, ha mondjuk az utolsó öt-tíz perc előtt visszaugrik a történet a film kb. 20. percéhez, mert így csak annyi jött le az egészből, hogy titkon minden pasi csak arra vágyik, hogy ágyba vigye a világ összes nőjét, de mivel lusták is, még erre is ráunnak. Nekem hiányzott az, hogy lássunk is valamiféle fejlődést a főszereplőn és keveselltem, hogy erre csak a záró képkockák utalnak. Bár oké, Csányi Sándorral szemben elfogultak vagyunk és neki még ezt is elhisszük. ;)

2/5 (mondtam már, csalódott vagyok)

102 kiskutya

Szörnyella De Frász (Glenn Close), mint elhivatott állatbarát? A hosszú börtönévek mély nyomot hagytak Szörnyella életében. Úgy tűnik, minden szőrmeneműtől kitör rajta a frász, ám lelke mélyén valahol ott lapul a régi vágy: egy hatalmas, pöttyös szőrméjű bunda! Hogy ártatlanságát bizonyítsa, állást vállal egy kutyamenhelyen, s odaadásáról gyanakvó nevelőtisztjét, Chloét (Alice Evans) is sikerül megtévesztenie. Ám színre lép a szűcsök szűcse, a bundák királya: Monsieur Le Nyúz (Gérard Depardieu), aki arról híres, hogy mindig kihozza a pöttyökből a maximumot. (port.hu)

Valószínűleg én vagyok a hibás, mert túl sokat vártam egy mesefilmtől. Pedig hiába, bármennyire is klasszikus az alaptörténet, bármennyire is Disney-s a feldolgozás és bármennyire is aranyosak a kiskutyák, több sor bőrt erről már nem lehet lehúzni, még akkor sem, ha az jelen esetben pöttyös.

Sajnos az egész filmet vacaknak tartottam, erőltetett, kínos-küszködős poénokkal, nem túl sok eredetiséget mutató történettel. Gérard Depardieu, akit egyébként szeretek, most engem kimondottan idegesített, csakúgy, mint a túlzottan "beszédes" állatok. Sajnos nekem még túlzottan él a fejemben a régi Disney rajzfilm, és annál jobbat, aranyosabbat, kedvesebbet, megmosolyogtatóbbat úgysem tudnak már készíteni. Egyetlen pozitívum a filmes feldolgozásban (legyen szó akár az első, akár a második részről) Glenn Close alakítása. Hihetetlen, hogy a színésznő mennyire át tud változni egy dühtől és gonoszságtól reszkető boszorkává! :) Igazából én végig őt figyeltem, más nem nagyon tudott lekötni.

Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a filmmel. Családinak nem nevezném, mert szerintem a felnőtteknek unalmas és bárgyú, de gyerekfilmnek sem mondanám, mert szerintem a gyerekek sem hülyék egy ilyenhez, én legalábbis tuti nem ajánlanám nekik, már csak a film végi sütős jelenet miatt sem. Az azért félelmetes... :$ Mindenesetre egyszer megnézhető, majd nagyon könnyen elfelejthető (és elfelejtendő) az alkotás. Persze azért tegyük hozzá: leszámítva Glenn Close Szörnyelláját. :)

2/5

Az örömapa

Nagyot tévednek azok, akik azt hiszik, hogy egy esküvő egyszerű és nagyszerű dolog! Az ember lánya, aki még csak nemrégen született meg és még alig húsz éves, egyszer csak azt mondja: megismertem egy fantasztikus srácot és hozzámegyek! Természetes a fiú szörnyű, a szülei kimondottan borzalmasak, az esküvő pedig maga a megtestesült lidércnyomás. George Banks (Steve Martin) mindössze azt szeretné még tudni, hogy egyedül ő, az örömapa érez így? (port.hu)

Réges-régi, már sokszor látott vígjáték, ami igazából az apa, Steve Martin évődései, lightos idegrohamai és kiborulásai kapcsán válik viccessé. Persze minden akörül forog, hogy aggódik a lányáért, fél elengedni, és ezt végig érezhetjük is, pont ez az, ami miatt nem válik gagyivá a történet. Sőt, a végén még megható is, de anélkül, hogy valami nyálasba torkollana.

Szóval vidám, kedves film, és semmit sem veszít bájából, akárhányszor is nézzük újra. Az "elkerülhetetlen" természetesen attól még bekövetkezik, de az "örömszülők" (Diane Keaton és Steve Martin) olyan jól kiegészítik egymást és olyan szilárdan állnak egymás mellett, hogy kétségünk sem lehet afelől, hogy a dolgok a normál kerékvágásban haladnak tovább.

4/5

Nanny McPhee - A varázsdada

Amikor Nanny McPhee felbukkan a Brown-házban, a hét gyerek, akik alig egy esztendeje veszítették el az édesanyjukat, azonnal ellenséget látnak benne. Nem elég, hogy rusnya, azt gondolják róla, hogy gonosz, sőt, lehet, hogy egyenesen boszorkány. Egy szörnyű, ijesztő nevelőnő. Ám hiába akarnak borsot törni az orra alá, hogy ugyanúgy elűzzék őt is, mint azt tették az előző tizenhét dada esetében, a varázserejével szemben tehetetlenek. Minden kezd megváltozni és a házban egyszer csak minden úgy történik, ahogy Nanny McPhee szeretné. (port.hu)

Az alapfelállás valahonnan már nagyon ismerős: hypertermékeny, feleségjelöltek után kajtató apuci, hét égetnivalóan rossz gyerekkel, akik sportot űznek a nevelőnők elűzéséből. Komolyan, szinte már csak az kellene, hogy Colin Firth dalolni kezdjen és a nácik is megérkezzenek, hogy azt higgyem, ismét A muzsika hangját látom egy új feldolgozásban. De az első megtévesztő percek után rendeződik ám a helyzet és biztosak lehetünk benne, hogy ez a film inkább a vicces csínytevésekről és a csillogó szemű rosszcsont gyerekek "jó útra téréséről" fog szólni. (A gyerekek közül egyébként érdemes megemlíteni a nagy-nagy csillogó szemekkel néző, aranyos kisfiút, Thomas Sangstert, aki már az Igazából szerelemből is ismerős lehet.) De ha még kétségeink lennének, a fent említett társasághoz a majdnem-apáca Julie Andrews helyett a szándékosan elcsúfított Emma Thompson érkezik, bibircsókokkal és "csodatévő" görbebottal, hogy ezzel aztán új mederbe terelje az eseményeket.

Mint minden mesében, itt is számíthatunk a happy endre. Kapunk mellé még egy adag varázst, jó kis vizuális effekteket, szép látványt és egy félve, szép lassan kibontakozó szerelmi szálat is. Röviden: egy jó kis mesét, egy jó kis kikapcsolódós, családi filmecskét. Aminek mellesleg Emma Thompson nemcsak főszereplője, hanem forgatókönyvírója is. Hoppá! Tudtátok, hogy az Értelem és érzelemnek is?

4/5

Mansfield Park

Jane Austen írónő harmadik és legellentmondásosabb regényéből készült finoman merész alkotás. Fanny Price (Frances O'Connor) tízéves kislányként kerül a Bertram család birtokára. Örökké éreztetik vele, hogy ő a szegény rokon, akinek minden nap illik hálát adnia jó sorsáért. Unokatestvérei közül egyedül az álmodozó Edmundtól (Jonny Lee Miller) kap testvéri szeretetet. Fanny írásba fojtja kimondhatatlan gondolatait. Csípős és okos nyelvére felfigyelnek a ház londoni vendégei, a Crawford testvérek. Henry (Alessandro Nivola) és Mary (Embeth Davidtz) modern gondolkodásmódú, veszedelmesen sármos figurák. Edmund beleszeret Marybe, míg Henry a lányok közül Fannyt választja. Kettejük boldogságát előítéletekkel próbálják megakadályozni. A Bertram család csillaga viszont leáldozóban, a ház alapjai megrendülnek. Ahogyan a gyarmatosító, képmutató Anglia erkölcse és gazdagsága. (port.hu)

Bajban vagyok ezzel a filmmel, ugyanis a regényt, amiből készült, sajnos (?) nem olvastam, így most nem tudom, hogy kritikám vajon a feldolgozásnak vagy pedig eredetijének szól-e? Úgyhogy azt hiszem, a legjobb, ha egy kalap alá veszem az egészet és mint "élményt" örökítem itt meg.

Egy dolog biztos: Jane Austen klassz író, remek női karaktereket tudott teremteni, a hősnői még ma is szerethetőek humoruk és szilárd jellemük miatt; így van ez a Mansfield Park tűzről pattant, éles eszű, ironikus, ugyanakkor egyszerű kis főszereplőnőjével is, akinek a helyére könnyen odaképzelheti magát bármelyikünk. Igazából az ő karaktere "viszi el" a filmet. Noha Jane Austen történeteit és az általuk lefestett kor hangulatát is szeretem, ebben az esetben most csalódnom kellett, nem is kicsit. Pedig igazából minden a helyén van: tökéletes kosztümös film, tipikus jegyekkel, szokásos úri környezettel, körtáncokkal, egész nap ücsörgő és egymással, no meg szomszédjaikkal udvariaskodó szereplőkkel, ám de az igazi nagy románc nélkül. Végig vártam és vártam, de hát a sok szenvedés után hiába ért "révbe" Fanny, én nem éreztem semmit, maximum felháborodást emiatt az elvesztegetett másfél óra miatt. Tömény szenvedés az egész. Jaj, örvendezzünk, milyen jó is, hogy a lány csak várt és várt és kitartott és végül be is bizonyosodott az igaza, no meg megkapta azt, ami/aki tulajdonképpen már a film elején is az övé volt. Ennyi az egész, semmi több. Bosszantó, még akkor is, ha legalább tehettünk egy újabb látogatást Jane Austen világában. Csak hát ez így önmagában nekem kevés volt.

3/5

Karácsonyi üdvözlet

A magányos hivatásos katona, meghatódva az afgán frontra küldött karácsonyi üdvözlőlaptól Nevada Citybe utazik, hogy találkozzon a lap feladójával, Faith Spelmannal. Miután megérkezik, Faith családjának szíves vendégszeretetével találja magát szemben és beleszeret a nőbe. (port.hu)

Habkönnyű romantikus vígjáték, karácsonyi köntösben, hóeséssel, gyönyörű tájakkal, kisvárosi hangulattal és hatalmas nagy vendégszeretettel. Igen, időnként már bárgyúan idegesítő. A film felépítése is gyenge, sőt, még a vágás is rossz, igazi tévéfilmes, de ami ennél sokkal nagyobb baj az az, hogy minden mozzanat előre sejthető, még az amerikai zászlók feltűnési gyakorisága is előre kiszámítható. Na jó, azért vannak pozitívumok is, például ott a család, ahol mindenki kedves, közvetlen, vicces, jófej és velünk együtt szurkol a happy endért, viszont ez elég sovány vigasz, nem igazán kárpótol az életemből feláldozott másfél óráért. Tipikusan az az "egynek jó" volt, de egyébként könnyen felejthető, gyenge film kategória.

3/5, de csak azért, mert idén ez volt az egyetlen karácsonyi film, amit láttam.

Üzenet a palackban

Theresa éppen túlesett egy fájdalmas váláson és két dolog maradt számára, ami kitölti életét: kisfia, Jason és a munkája a Chicago Tribune riportereként. A világ felé mutatott eltökélt arca nyugalmat sejtet, de valójában csak távoli álarc, mely elrejti valós érzéseit: csődbe jutott kapcsolata felett érzett elkeseredettségét és szilárd elhatározását, soha többé nem engedi, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki. Egy magányos hétvégén azonban, amíg kisfia az apját látogatja meg, élete regényes fordulatot vesz. Tengerparti sétája során talál egy palackot, benne megindító, szenvedélyes hangú üzenet, G. aláírással. A levél költőisége és fájdalma szíven üti Theresát és szinte beleszeret a férfibe, akit sosem látott. Aztán ahogy jó riporterhez illik, nyomozni kezd a különös írás szerzője után.
A keresés végül sikerrel jár és kiderül, hogy hasonlóan sebzett emberrel hozta össze a sors. A szomorú sorokat bizonyos Garret Blake vetette papírra, Észak-Carolinában él és vitorláshajók építésével foglalkozik. A férfi imádott felesége halála óta nem találja helyét az emberek között és az apjával töltött időt leszámítva szinte teljes magányban tölti napjait. Dodge, az apa megpróbálja kizökkenteni fiát a gyász szorításából és emlékezteti, hogy választania kell a múlt és jövő között. S e jövőt talán éppen Theresa jelenti. (port.hu)

Emlékszem, annak idején gondolkoztam rajta, hogy megnézem moziban a filmet, de olvastam róla egy ajánlót, ami szerint ez minden idők legunalmasabb és legvontatottabb romantikus alkotása, így aztán hagytam magam lebeszélni róla és végül inkább mást választottam helyette. Érdekes, mert azóta sem feledkeztem meg róla, pedig ez rég lehetett, maga a film is 1999-es.

Na de ma végre eljött az ideje és reklámokkal teletűzdelve ugyan, de délután végre végignézhettem. Hááát, lehet, hogy kár volt ennyit várnom vele; úgy érzem, ma már kicsit "öreg" vagyok az ilyen sztorikhoz, jobban vágyom a romantikus happy endeket és az örömkönnyeket, mint a mély szomorúság és megrendülés okozta katarzisélményt. Na jó, azért ez utóbbi sem semmi ám - legemlékezetesebb filmélményeim épp az ilyen befejezésekhez kapcsolódnak.

Egyébként maga a film roppant pörgősen és izgin indul, aztán utána lelassul és a hangsúly sokkal inkább az apró rezdülésekre és a bátortalanul, de határozottan és erősen előtörő érzelmekre helyeződik (talán ezért nevezte vontatottnak az egykori kritika). Nem rossz ez, tényleg nem rossz, csak az a baj, hogy közben már tudjuk, hogy van itt egy probléma, ami ha felszínre kerül, igen nagyot fog robbantani, így szinte minden jelenetben erre készülünk. Azonban miután ez megtörtént, a forgatókönyv eltér az előre jósolttól és ezzel nem kis meglepetést okoz a megrendült nézőnek...

Szóval nem rossz film ez. Komoly, de hétköznapi témát, a veszteség feldolgozását járja körül, kicsit sem tiszteletlenül, mégis kedves, szinte simogató, időnként szívbemarkoló, időnként  viszont megmosolyogtató stílusban. Robin Wright Penn alakítása is szuper (bár szinkronhangjával helyenként nem teljesen voltam kibékülve), Kevin Costner pedig tökéletesen hozza a lelki sérült "halászfiút". Mellékszerepben láthatunk még egy Paul Newman által formált szimpatikus karaktert is; nemcsak a szerep oldja kicsit a komor hangulatot, hanem már a nagynevű színész feltűnése is a filmben.

4/5