Egy boltkóros naplója

Rebecca Bloomwood egy 25 éves ifjú lány, aki legjobb barátnőjénél Suze-nál lakik a város egyik elegánsabb környékén. Van egy halálosan unalmas állása is, mindemellett pedig fura betegségben szenved: vásárlás-mániás. Ez a szenvedély pedig leginkább anyagilag megterhelő. Olyannyira, hogy Rebeccának nem is futja rá. Amikor a lány a teljes anyagi csőd szélére kerül, végső kétségbeesésében elhelyezkedik egy pénzügyi tanácsadó lapnál. Hamar ismert és elismert lesz közérthető, hétköznapi embereknek szóló tanácsadó rovata. Cikkei felkeltik egyik jóképű és ambiciózus kollégája, Luke (Hugh Dancy) figyelmét is a lány iránt. Vajon kiderül-e, hogy a lány, akire mindenki hallgat, valójában a behajtók elől menekül? Vajon a plázákban való korzózás marad továbbra is Rebecca életcélja, vagy talál valami fontosabbat is az életben? (port.hu)

Nagyon sok rosszat hallottam már erről a filmről, de azt kell hogy mondjam, előítéleteim ezúttal nem igazolódtak be. Nem állítom, hogy tökéletes film lenne, de szerethető, úgyhogy ezért kikapcsolódásnak egészen biztos, hogy tökéletes. Az a tipikus "egynek jó" kategória, de ha nem várunk tőle semmit, csak azt, hogy kicsit elterelje a figyelmünket, kicsit megmosolyogtasson, kicsit társunk legyen a délutáni punnyadásban, akkor bizony nagyon jól járhatunk vele. És, csak úgy mellesleg megjegyzem: szerintem sokkal több jó cuccot mutogatnak benne, mint például Az ördög Pradát visel-ben. ;)

4/5 (Bár most, néhány hónap távlatából visszaolvasva ezt a bejegyzést már úgy érzem, hogy a pontozással egy picit azért túlértékeltem a filmet.)

Szerelem második látásra

A new yorki Harvey Shine, reklámdalocskák szerzője épp a határán táncol, hogy elveszítse lassan amúgy is zsákutcába torkolló állását. Főnöke figyelmezteti, hogy már csak egy utolsó esélye maradt, így mielőtt Londonba utazik lánya esküvőjére, Harvey megígéri, hogy hétfő reggelre visszatér, hogy részt vegyen egy fontos találkozón, és meggyőzzön mindenkit képességeiről. Amint megérkezik a brit fővárosba, lesújtó hír fogadja: lánya nevelőapját kérte meg, hogy az oltár elé kísérje. Leplezve csalódottságát Harvey elmenekül az esküvőről, abban a reményben, hogy eléri gépét, ám ez nem sikerül. Felhívja főnökét, hogy elmagyarázza a helyzetet, de az azonnal kirúgja. Sebeit nyalogatva a reptéri bárban Harvey megszólítja az érzékeny, negyvenes közvélemény-kutató Kate-et. A nőt, akinek élete a munkája, alkalmi vakrandijai és rátelepedő anyja folyamatos telefonhívásai körgyűrűjébe zárva telik, megérinti Harvey személyisége, a férfit pedig inspirálja Kate intelligenciája és együttérzése. A találkozás mindkettejükben megmozdít valamit, és hamarosan azon kapják magukat, hogy egymás hatására kezd megváltozni a világ körülöttük - és bennük. (port.hu)

Először is, tisztázzunk valamit, még mielőtt bedőlnénk a kedves fordítóknak és valami huszadrangú sablon romantikus vígjátékra asszociálnánk azonnal a film címét meglátva; eredetileg ugyanis a készítők a Last Chance Harvey nevet szánták a produkciónak, ám a buta magyar nyelv minden bizonnyal túl gügye, hogy visszaadja ennek a bonyolult kifejezésnek a jelentését. Nagy kár ám, ugyanis ezzel szerintem sok nézőt vesztettek, pedig Dustin Hoffman és Emma Thompson neve már önmagában is garancia lehet a sikerre.

A történetről beszélve azonnal kijelenthetnénk, hogy ugyan kérem, ebben a filmben nem is történik semmi "nagy dolog", csak amit már az ajánlóban is olvashattunk; de van azonban benne sok kis apró részlet, jel, gesztus, rezdülés, ami mégis nagyon gyorsan szerethetővé teszi. Ezeket azonban látni - hallani kell, a rövid összefoglalás (egycsókos szerelmes film, sok sétával, sok beszélgetéssel, iróniával és őszinteséggel, kedves zenével, sírós-mosolygós jelenetekkel, egymásra találással; mindez ugye függetlenül a szereplők korától) önmagában még nem fog meggyőzni senkit.

Mégis, mielőtt nagyon belelovalnánk magunkat, elárulom, hogy az is eszembe jutott, hogy kicsit olyan ez a történet, mintha a zseniális, ma már szinte "alapműnek" mondható Mielőtt felkel/lemegy a Nap két főszereplője valami véletlen folytán lekéste volna a forgatást és ezért csak néhány évtized elteltével tudták volna elkészíteni a filme(ke)t. Még ezzel sem lenne baj, mert így is bájos és kedves és szerethető, csak én mégis valahogy úgy érzem, be van lassulva a korábban említett két klasszikushoz képest. Két magyarázatot látok erre: vagy azért érzek így, mert a szereplők tőlem korban jóval távolabb állnak, vagy pedig azért, mert több benne a "most a kamera távolról mutatja a párt, sétálnak és beszélgetnek, láthatóan nagyon jól érzik magukat" feliratú jelenet, pedig én e helyett is sokkal szívesebben hallgatnám őket...

Ezt a kis hibát leszámítva természetesen azért nagyon is tetszett a film, a két színész-óriás is azt nyújtotta, amit szokott és amit én is vártam; Emma Thompson film végi félig hisztis monológjának kulcs mondata pedig egészen biztos, hogy sokáig a fülemben marad még...

5/5

A nagy Gatsby

Az okos és jóképű Jay Gatsby alacsony sorból, nem egészen tisztességes úton küzdötte föl magát a hatalmasok közé. Mégsem boldog, mert szakított a régi, nagy szerelmével. Gatsby a vagyonát arra használja, hogy megbecsülést vívjon ki magának a felső tízezer tagjai között. Ezért vásárolt házat Long Islanden, ezért rendez minden adandó alkalommal egzotikus partikat. Az egyik ilyen összejövetelen találkozik Daisyvel. A nő nyomban megtetszik neki, elhatározza, hogy megszerzi magának. Sikerrel jár, csakhogy Daisy férjes asszony. (port.hu)

Tegnap késő este bukkantam a közszolgálati adón erre a kis film-kincsre, amitől azért először igencsak megijedtem, ugyanis az alapjául szolgáló Fitzgerald-kisregényt tavasszal olvastam és emlékeim nem teljesen egyeztek az ajánló szövegével.

Azt kell azonban mondanom, hogy ez a film nagy kivétel a "jó könyvből jó filmet készíteni lehetetlen" íratlan szabálya alól, de ennek oka lehet egyszerűen az is, hogy szerintem kb. 98%-ban csakis a könyvre támaszkodik (szerencsére). Lerövidíti ugyan és nem tud minden mozzanatot olyan részletesen visszaadni, mint az író (de valljuk be, ez amúgy sem lenne lehetséges: a film nem állhat le "magyarázkodni" egy-egy párbeszéd kellős közepén, míg a könyv íróját nem köti a "játékidő", ellenben korlátlan számú üres lap áll a rendelkezésére), mégis, megőriz olyan apró jeleket, mint a hatalmas libegő fehér függönyök, vagy a Daisyék kertjében álló villogó zöld lámpa. Szinte jól eső érzés volt ezeket végre "megelevenedve" látni, a könyv lapjairól kilépve, pedig általában az ilyesmi zavarni szokott. Nos, ezúttal nemcsak, hogy nem tette, de úgy is érzem, hogy egy nagy filmélménnyel lettem gazdagabb.


5/5

Trója

Az ókori Hellászban az irodalom talán legismertebb szerelmespárja - Parisz, Trója hercege (Orlando Bloom) és Helené, a spártai hercegnő (Diane Kruger) - ártatlan találkozásából akkora háború robban ki, ami egy egész civilizáció végromlását fogja előidézni. Parisz elszereti és elrabolja Helenét férjétől, Meneláosz királytól (Brendan Gleeson), és ez nem maradhat megtorlás nélkül. És aki Meneláoszt sérti meg, az megsérti bátyját is, Mükéne hatalmas királyát, Agamemnónt (Brian Cox), aki azonnal hadba hívja a görög seregeket, hogy Trója ellen vonuljanak, visszaszerezzék Helenét és fivére becsületét. Agamemnónnak kapóra is jön ez az eset, hiszen végtelen kapzsiságában régóta feni a fogát Ilionra: ha elfoglalja Tróját, övé a teljes Égei-tenger, és megerősíti hatalmát máris óriási birodalma felett. Ilion, a fallal körülvett város, amit Priamosz király (Peter O'Toole) irányít és fia, a nagy Hektór herceg (Eric Bana) véd, olyan fellegvár, amit még soha egyetlen sereg sem tudott bevenni. Hogy Trója győz, vagy elbukik, az egyetlen ember döntésén múlik: sikerül-e megnyerni a háborúnak Akhilleuszt (Brad Pitt), az ókor leghatalmasabb és legtekintélyesebb hadvezérét? Akhilleusz öntörvényű, lázadó és a szóbeszéd szerint sebezhetetlen, nem hódol be senkinek és semminek, csak saját dicsőségéért harcol. Az örök hírnév iránti csillapíthatatlan étvágya veszi rá, hogy Trója alá vonuljon Agamemnón zászlaja alatt - de végül a szerelem lesz az, ami meghatározza sorsát. Két civilizáció fog összecsapni a becsületért és a hatalomért. Ezrek fognak elesni a dicsőségért vívott harcban. És egy egész nép fog eltűnni a föld színéről - a szerelemért. (port.hu)

Nagy költségvetésű mese sok-sok kisszoknyás pasival, gyakori homlok-puszival, monumentális csatajelenetekkel, kitűnő zenével; egy baljóslatú szerelem következményeiről, egy igen nagy királyról és egy igen mohó, öntelt királyról, két nagy harcosról, később már meg nem változtatható döntésekről, minden idők egyik legnagyobb hadicseléről, bátorságról és hazaszeretetről (Hektór), pátosz és nyáladzás mögé bújtatott gyávaságról és háborúban "igen fontos" enyelgő hárfajátékról (Parisz), egy vagányan szaxi, saját halhatatlanságáért küzdő gyilkológép jellemfejlődéséről és Hektórhoz méltó férfivá válásáról (Akhilleusz), az ellenfél tiszteletéről, öldöklés közben is megnyilvánuló emberségről, öldöklés közben is mindent háttérbe szorító szerelemről, romlásba vezető rossz döntésekről, óriási pusztulásról, majd végül az újrakezdés reményéről (Aeneas).

Szeretem az ókori görög (és római) mitológiát, így kicsit féltem, hogy elfogult leszek a filmmel kapcsolatban, főleg, mert mellesleg a két főszereplő, Brad Pitt és Eric Bana is szívem két csücskének lakója. Viszont most, hogy másodjára is megnéztem, kicsit megnyugodtam, ugyanis minden elfogultság nélkül  mondhatom: jó film! Monumentális, magával tud ragadni, érzelmeket tud kiváltani, mi több, végig izgalmas, teli meglepő fordulatokkal. Több ez két nép csatájánál, hiszen igazából eldönteni sem lehet, hogy kinek szurkoljunk. A nagy káoszban és romlásban két ember van csak, akikre érdemes lenne odafigyelni, de akiknek tanácsát a háborúban fellelkesült és hatalomtól elvakult döntéshozók nem hallják meg. Noha halálos ellenségei egymásnak, emiatt mégis ők a legjobb barátok és szövetségesek.

... az egyedüli "pont", ami engem kegyetlenül zavar, nem más, mint Orlando Bloom... Egy nyápic, pipogya hősszerelmes, aki nem elég, hogy kirobbantja a háborút, de persze már megint le van maradva egy lépéssel, mikor képes, és sarkon lövi Brad Pittet... (hüpp) Nem állítom, hogy ezt valaha is meg fogom tudni bocsátani neki. Ugyanis már épp kezdtem megérteni Sisit, Ausztria császárnéját, aki oly mértékben rajongott Akhilleuszért, hogy Korfun palotáját neki szentelte.
Hát, szerintem azért tette, mert ő is látta a filmet... ;)

5/5