2009. január 17.

Ellenséges vágyak

Igen, tudom. Nem kéne ennyi filmet néznem, de a napokban valahogy "rákattantam"...
És ami a legjobb: valahogy mindig "beválasztok" ilyeneket, mint ez a ma esti, egyébként hosszú-hosszú film. Amiről persze csak most olvastam el a neten: ez egy "erotikus-thriller". Hm. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen kategória.


Na, kezdem a kötözködést: thrillernek egyáltalán nem thriller. Erotikusnak viszont tényleg az, de nem maga a film, hanem az a kb. 3 darab hosszúra nyúlt "ágyjelenet", ami aztán igazán élethűre, mindentmegmutatósra sikeredett. Ja, és a szado-mazót ki ne hagyjam.

Nem tudom, mi ez a részemről, de valahogy bírom az ilyen kínai-japán-tajvani-stb. filmeket. (Csak a pontosság kedvéért: itt az áll, hogy ez a darab egy amerikai-kínai-tajvani-hongkongi alkotás.) Nem olyan nagyon-nagyon sokat láttam ám belőlük, de valami mindig megfogott bennük. Az elején persze alig bírom követni, mert a nevek is olyan furák (itt pl. az egyik pasit esküszöm, úgy értettem, hogy Kis Mukk-nak hívták...), meg hát valljuk be, no, a mi szemünkkel a szereplők is eléggé nehezen elkülöníthetőek...
Aztán valahogy eljön a pillanat, amikor már kiigazodom, nem zavarnak sem a nevek, sem az, hogy esetenként egy árva szót sem értek és a feliratra kell támaszkodnom. Van valami, ami meg tud fogni. A zene, a képek... az általában keserű-szomorú történet.


Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy beleolvastam egy-két kritikába, ami eléggé lehúzta ezt a kis ma esti filmemet... De akkor most elmondom, hogy én hogy látom.

A történet egyszerű, bár elsőre kicsit bonyolultnak tűnik. A főszereplő egy kínai lány, aki a japán megszállás idején Hong Kong-ba menekül. Elég kis félénk, visszahúzódó lány, de az egyetemen megtetszik neki egy fiú, aki mellesleg nagy ellenálló-szabadságharcos és az ő kedvéért belép a színjátszókörbe is. Hazafias darabokat játszanak, nagy sikerrel. Azonban a srác tovább akar lépni: egy "áruló", japán bérenc honfitársuk meggyilkolását tűzi ki célul és az összes barátja csatlakozik hozzá. A lány természetesen csakis a fiú kedvéért... akivel nem, nem egy pár! Egyetlen csók csattan el köztük... de az is túl későn. Viszont ezek az egymásra nézések... hát ezek mindennél többet mondanak.
Szóval, továbbra is szerepet játszanak, a lány egy gazdag kereskedő feleségének adja ki magát, ennek a hidegvérű, gyilkoskezű miniszternek a köreibe kerül... majd a szeretője lesz. Egyre kiélezettebb a helyzet, egyre nagyon veszélynek teszi ki magát. Nem kém ő, csak próbálja megteremteni a megfelelő helyzetet a pasas meggyilkolásához. De persze közben... ahogy annak lennie kell, megszereti őt.

És a vége...! Hát, az mindenért kárpótol. Nem akarom leírni, de valószínűleg nem is tudnám. Ez is megint az a kínai-japán-hongkongi stb. világ, ahol nem a szavak számítanak, amit nem lehet szavakkal visszaadni, mert látni kell. Látni kell azt az arcot, amivel a szadista barom pasas ránéz a lányra az ékszerboltban. Látni kell azt az arcot, amivel a kivégzőosztag előtt az ifjúkori szerelmes srác néz a lányra... az valami iszonyúan szívfacsaró volt!!! És közben hallani kell azt a zenét.

Nem érdekel, hogy hosszú. Vagy hogy egyes kritikák szerint uncsi és szokványos, mások szerint meg perverz. Szerintem egy perc sem volt felesleges benne. Van úgy, hogy csak ülni kell és nézni, hallgatni, befogadni. Szerintem tökéletes.

5/5

2009. január 15.

Szkafander és pillangó


Régóta terveztem már ilyet csinálni és végre most eljött az ideje: egy bejegyzésben írok a könyvről és a belőle készült filmről is, kicsit össze is hasonlítva őket. Mai választottam pedig ez a kis francia remek, melyről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bizony egyedülálló és megismételhetetlen: a Szakafander és pillangó.

Legelőször egy "nemrandin", a művészmozi plakátján találkoztam vele és akkor még ki is figuráztam, hogy a bánatba lehet ilyen hülye címet adni valaminek? De emlékszem, a srác, akivel épp "nemrandiztam", igencsak lelkesedett: "á, biztos jó lehet, nézd csak, 18-as karikás, szóval biztos lesznek benne kivillanó mellek". Ezúton üzenem: igen, voltak. ;)

Ezután kezdtem csak szemezgetni a könyvesboltban a pici-rövid könyvvel, ami ugyanezt a címet viselte. (Itt a képen szándékosan választottam a könyvet az eredeti borítóval.)
A történet már messziről üvöltött: ez is egy "szokásos", "clarissás", kicsit sírós-elgondolkozós, halálon töprengős, életet szeretni tanító darab lesz a többi, hasonló témájú kedvenc között.

No, ennyi körítés után írok végre magáról a lényegről is.

Jean-Dominique Bauby az Elle főszerkesztője volt, ennek megfelelően igen pezsgő életet élő pasi. 42 évesen váratlanul agyvérzést kapott és néhány heti kóma után felébredve azzal kellett szembenéznie, hogy a kiterjedt agytörzsi károsodás miatt szinte teljesen megbénult. Egyetlen funkció maradt sértetlen: bal szemét tudta mozgatni és pislogni is tudott vele. Így aztán egy speciálisan kifejlesztett ábécé segítségével idővel megtanult kommunkikálni a környezetével. Nehézkes módon ugyan, hiszen "beszélgetőtársának" kellett sorolnia a betűket, ő pedig pislantással jelezte azt, hogy melyiket szeretné használni. Így aztán mégis volt egy aprócska kapocs ami összekötötte őt a külvilággal, sőt, így a betűket egymás után "lediktálva" írta meg ezt a rövid könyvecskét is. Nagyon tetszik a hasonlat, amit végül címnek is kiválasztott: olyan ő, mint egy szkafanderbe (jelen esetben saját testébe) zárt, szárnyaival csapkodó pillangó - hiszen elméje ép, tudata tiszta, mindent felfog, ami körülötte történik, és két mentsvára is van: emlékei és fantáziája. Mindeközben azonban halott teste fogságába esett, tehetetlen és kiszolgáltatott.

Ősszel olvastam a könyvet, ma végre láttam a filmet is (természetesen eredetiben néztem, gyönyörűen beszéltek benne), de még mindig nem tudom megfelelően kifejezni érzéseimet a történettel kapcsolatban. Azt hinnénk, biztos csupa önsajnálat meg sötét halálvágy az egész, pedig nem az. Sőt, van benne még irónia is, de leginkább azt érezhetjük, hősünk megbékélt. Mint már írtam, egyedülálló. A könyvnek minden sorát úgy olvastam, mintha valami hatalmas megtiszteltetés lenne, hiszen nagyon hosszú volt az út, amin a szkafanderből egészen az én agyamig eljutottak. A film is hasonló, sőt, kicsit többet is adott, mint vártam: sok ugyanis az olyan jelenet benne, amit a főszereplő "szemén" keresztül látunk. Az eleje kimondottan fojtogató érzés volt: a kamera sokat időzött a plafonon, vizsgálgatta környezetét és szinte minden pillacsapást éreztem. Halljuk a külső környezetet és halljuk Bauby gondolatait is. Aztán később elkezdünk kívülről is látni, majd pedig látjuk az emlékeket és a pillangó szárnyain utazunk a fantázia világába is. Észrevétlenül keverednek ezek, de szerintem sosem vagyunk pusztán külső szemlélői a történetnek.

A hatása alá kerültem, de a tőlem megszokott módon mégiscsak kell tennem egy kritikai észrevételt, mégpedig a lourdesi jelenet kapcsán... A könyvben ugyanis ez a kedvenc fejezetem, Bauby egy emléke, amikor a barátnőjével (feleségével) kirándul a híres zarándokhelyre, igaz, elég kelletlenül. És persze végig morognak, zsörtölődnek. de a vége kedves és jó lesz, szeretik egymást, ez világos. (Az jutott eszembe, hogy ez a fejezet teljesen olyan, mint az én kapcsolatom... :$ )
Ehhez képest a filmben csak a "poént" veszik át a történetből és a vége, a lényeg kimarad. Helyette szakító jelenetet kerekítenek belőle. Pedig hát, nagy kár volt kihagyni ezt a könyv margójára lejegyzett mondatot: "Szeretlek, te lüke. Ne gyötörd a te Joséphine-edet."

De többet nem is bántom, nem is merném bántani ezt a filmet. Még mindig fülemben csengenek ezek a sokat ismételt hangok: " ö, esz, á, er, i..." és még mindig csodálkozom rajta, mikor belegondolok, mennyi mindenre is képes az ember, hiszen míg a belső él és a gyenge pillangó kitartóan csapkod a szárnyával, még "önmagát", saját szkafanderét is képes legyőzni.

5/5


2009. január 14.

Álljon meg a nászmenet!

Láttam már egyszer-kétszer a filmet, de utoljára jó régen már, így aztán ezen a mai post-traumás délutánon még szép, hogy lecsaptam rá. ;)

A rövid tartalom: Julianne (Julia Roberts) és Michael (Dermot Mulroney) elválaszthatatlanok. Kamaszkori szerelmük hamar őszinte barátsággá változott, és ők nem is akarnak ezen változtatni. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, Michael egy napon bejelenti, hogy megnősül: feleségül veszi egy milliomos gyönyörű lányát, Kimberlyt (Cameron Diaz). Julianne rádöbben, hogy eddigi életét óriási tévedésben és önámításban élte: hiszen szerelmes a legjobb barátjába! Azonnal nekilát, hogy megváltoztassa az események menetét, és őt vezesse oltár elé az ifjú vőlegény. Az akció első lépése: szerezni magának egy álkérőt, aki majd féltékenységet ébreszt Michaelben. (port.hu)

Végig azon gondolkoztam, miért is tetszik ez nekem. Julia Roberts valami elképesztően ördögi és gonosz, Cameron Diaz meg idegesítően, visítóan HP-s, de sebaj, Juliát egyébként is imádom, szóval naná, hogy neki drukkolok. ...míg aztán megint meg nem világosodok, milyen szemét nőci is az ő karaktere.
Persze, értem én, ki kellett élezni az ellentéteket.


Azért fura ez. Az ember egy ideig (ifjú korában) full rózsaszínben látja a romantikus vígjátékokat meg ezt az egész szirupos világot, aztán jön pár pofon meg átbőgött nap, és máris olyanon kezd gondolkozni, mekkora abszurd helyzet már egy ilyen filmben, mikor a jövendőbeli ara az álom-exnővel kerül össze, aki ráadásul suttyomban vissza akarja kapni a pasiját.
Tudom, most rontom a filmélményt, de 2 jelenet kapcsán jutott ez eszembe:
1, mikor Cameron bevallja Juliának, hogy féltékeny volt rá, de aztán megnyugodott mert rájött, hogy noha mindig is Julia lesz piedesztálon, de a fickó akkor is őt öleli magához. Na most, én ebbe nem tudnék belenyugodni. (Pedig lehet, hogy majdnem minden párkapcsolati-féltékenykedős gondom megoldódna?)
2, mikor Julia felajánlja a közös dalukat az ifjú párnak. Nabasszus. Egyik nő helyében sem tudnám lenyelni ezt a dolgot. Valószínűleg éretlen kiscsaj vagyok, de egy közös dal egy párról szól és tuti nem asszisztálnék ahhoz, hogy erre enyelegjen a mégmindigszeretem-expasim az új nőjével, se nem enyelegnék egy tudomhogyezaközösdalukvolt dalra a frissen beszerzett férjurammal.


Hm, nagyon elkanyarodtam a témától.

De közben ám azért csak rájöttem, mi tetszik még ebben a filmecskében... ;) Például Rupert Everett, aki igen, tudom, hogy nem kicsit meleg, de attól még jó rajta legeltetni a szememet... Meg például az utolsó jelenet, tudjátok, az esküvőn, a telefonnal... na, azon mindig elolvadok. Meg persze ezen a kis mosolyfakasztó dalocskán itt ni:

5/5