WALL-E

Néhány hete láttam ezt a rajzfilmecskét, és most onnan jutott újra eszembe, hogy épp az előbb olvasgattam az elhízásról szóló múlt heti előadást.
Hogy hogy jön ehhez a kis robotos meséhez az elhízás? Na mindjárt kiderül.

Kezdem ott, hogy eleinte nem nagyon lelkesedtem és nem sok jóra számítottam, hiszen mit is várhat az ember egy robotról szóló rajzfilmtől, amiben valószínűleg még beszélni sem fognak valami sokat? :/
No de okosan megoldottam a dolgot: az elejét végig beszél(get)tem és mindent igyekeztem kommentálni. ;) De aztán rájöttem, hogy eléggé lekötnek az események, meg ugye nem nagyon értettem először, hogy mi is történik, és kíváncsi lettem a dolgok magyarázatára.

Nos, a sztori röviden a következő (a végét nem árulom el ;) ): a Föld csupa mocsok, szeméthegyek állnak mindenütt és az emberek már nem tudnak mit kezdeni vele, ezért takarító-robotokat építenek, ők maguk pedig wellness-űrhajókra szállnak, hogy jó körülmények között várják ki a munka végét. Telik-múlik az idő, s a dolgos robotok közül már csak egy marad: Wall-e. Ő teszi is a dolgát reggeltől estig, azonban valójában olyan ő, mint a 200 éves ember robot-főszereplője: vannak érzelmei, van háziállatkája, "kincseket" gyűjt a szemétből, zenét hallgat, "házat" tart fönn, és mindeközben roppantul magányos. Ám egy nap a nagy semmiből előtűnik egy másik robot (naná, hogy egy lány), akinek van egy szigorúan titkos küldetése...

Közben ám betekintést nyerünk az emberek világába is. Már a sokadik generáció él az űrhajón, robotok szolgálják ki őket. Teljesen ellustultak, elkényelmesedtek, már nincs is ember-formájuk, szerintem olyanok inkább, mint valami nagy hernyók. Nem járnak már a saját lábukon, helyette nagy, "önjáró" robot-fotelekben közlekednek. A fotel természetesen ellátja őket mindenféle finomsággal (értsd: gyorskaják, műkaják), telefon (videófon), számítógép és tévé is egyben. Úgyhogy ezek a nagy hernyók csak siklanak az úton, környezetükből semmit sem látnak és csak az előttük lévő monitorra merednek egész nap... és persze híznak és híznak.

Görbe tükör, nemde? Nem ezt vártuk egy rajzfilmtől.

De lehet, hogy épp ezért tetszett nekem. Mert oké, persze, aranyosak a figurák, vannak kedves jelenetek, és egy idő után az alapszituáció sem tűnik olyan lehetetlennek és érthetetlennek, sőt, egy idő után annak is őszintén örülök, hogy a két robot egymásba szerelmesedik... ;) (Tiszta felüdülés, hogy végre egy rajzfilmben nem a hercegkisasszony és a királyfi talál egymásra...)

Szóval, a lényeg az, hogy ez a kis gügyének tűnő rajzfilmecske végül is tökjó volt. :) És voltak benne vicces beszólások, íme a két kedvencem:

- ... és ültetünk majd pizzafát is! :)

- Reklám szlogen: "Viseljen kéket! Az az új piros."

4/5

Kusza kapcsolatok

A Kusza kapcsolatok című vígjáték szexuális életünkön keresztül vizsgálja a párkapcsolati intimitás és sebezhetőség témakörét. A szellemes párbeszédekkel és kompromittáló helyzetekkel teli film egy kapcsolat kezdeti lépéseitől egészen a szakítás utáni drámáig vezet minket, és miközben minden egyes állomást alaposan megvizsgál és kielemez, minden szívszaggató drámai helyzetben rátapint a humorra.
Mindannyian sokat tanulhatunk párkapcsolati téren a filmből, miközben jókat szórakozunk könnyed stílusán. (port.hu)

Így hangzik a hivatalos ajánló. Kár, hogy egy szava sem igaz. A szexet leszámítva. (Szerintem még a vígjáték megnevezés is csak a legutolsó jelenetre érvényes.)

Az eredeti címe az, hogy After sex. Na, ezt szerintem egy kezdő angolos sem fordítaná kusza kapcsolatoknak... :) Pedig a cím nagyon is jól tükrözi a film lényegét...

Kicsit Paris je t'aime fíling, de nem szívesen említeném egy lapon a kettőt, viszont nekem ez ugrott be a különálló, kis epizódokból, apró történetekből összerakott film kapcsán. De ebből pont az a kedvesség, azok a bájos apróságok, és persze Paris hiányzik, ami jóvá, kellemessé, felüdítővé, kedvessé, magával ragadóvá teszi a Paris je t'aime-et. (Aminek sajnos nem láttam a végét, de erősen tervezem újra megnézni, ezúttal végig)

Szóval, a címet érthetjük szó szerint: minden jelenet főszereplője egy pár, és mindig épp kufircolás utáni pillanatban csöppenünk be az életükbe. (Éppen ezért, max egy-két sebtiben felhúzott gatyót vagy inget látunk, de semmi "részletet".) Nem tudom, furi ez, de itt egyik szereplő sem mondja azt: hú, de elfáradtam, pihenjünk kicsit. :) Helyette inkább beszélgetni kezdenek, kettejükről, de igen sokféleképp.

Igazából ez nem egy elveszett ötlet. Nagyon jól is elsülhetne.
Csak nekem az a furcsa, hogy itt egy "normális" pár sem szerepel. Nem, nem hiszem, hogy maradi vagyok, igazából semmi bajom bármilyen szempontból vett "mássággal" sem, mert szerintem ez mindenkinek a maga dolga.
DE! mégiscsak furának tartom, hogy itt nagymamakorú nőci nosztalgiázik az egykori vad orgiákról, vagy tizen-huszonévesek tanakodnak rajta, hogy most akkor melegek-e vagy sem, vagy hogy milyen ízűek a testnedvek, vagy egy egyéjszakás kaland közepébe csöppenünk, vagy épp egy rég "szétment", jelenleg külön-külön kapcsolatban élő pár jár össze, rendszeresen, megcsalni jelenlegi partnerüket.
Wááá. Most komolyan: ez a valóság? Vagy csak szándékosan gyűjtöttek össze ennyire patológiás kapcsolatokat, hogy jobban lehessen "kielemezni"? Vagy csak a "normális" az már uncsi?

Nem tudom. engem jobban érdekelnének "átlagos" párok "átlagos" problémákkal. (Függetlenül attól, hogy azonos vagy különböző neműek-e, mert az nem látok nagy különbséget. Én a Brokeback Mountain-t is kétszer sírtam végig a moziban.) Valahogy szívesebben néznék ilyeneket, jobban is tudnék azonosulni egy olyan párral, akik megismerkednek, találkozgatnak, egymásba szeretnek, "első" dolgokat csinálnak együtt, elkötelezik magukat, esetleg gyerekeik lesznek, majd szépen megöregszenek egymás mellett. Szerintem ebben a sztoriban is merülhetnek fel kérdések, lehetnek problémák, buktatók. És lehetnek (kell, hogy legyenek) érdekes, boncolgatásra érdemes beszélgetések.

Vagy lehet, hogy tévedek és mégis maradi vagyok?

2/5

Rekviem egy álomért

Délelőtt ezt a "furcsa" filmet néztem... és nagyon sokkoló volt. A zenéje, az az idegesítő, egyre ismétlődő fura hang, még mindig itt van a fülemben. A képek, azok a mindig ismétlődő, furcsa kis felvillanó képek... huh.

Nem szoktam spoilerezni, most mégis teszem. Főleg azért, mert ezt a filmet nem fogom ajánlani senkinek sem, hogy nézze meg. :) Igazából... nem szól semmiről. Vagyis, dehogynem. az elején még bosszantó, vagy idegesítő, ahogy emberek széjjelcseszik az életüket, de aztán eljön egy pont, ami már tökéletesen előrevetíti, mi lesz a vége. És én akkor már valahogy úgy éreztem, hogy nem is akarok odanézni. (Szerencsére ezt helyettem elintézték a kedves filmkészítők, mert nagyon gyorsak a vágások, részleteket nem nagyon fogsz fel, csak az a sokkoló érzés erősödik állandóan.)

Négy szereplő: az anya, a fia, annak haverja és barátnője. Az elején rendesen felhúzza az agyam, hogy a srác eladja az anyja tévéjét, hogy drogot vehessen magának. Aztán az anyja elmegy, kiváltja, hazaviszi, majd a dolog elölről kezdődik. Pff. A dolog ott válik érdekessé, mikor az anya, akinek kábé egyetlen kincse a tévéje, és egyetlen szórakozása, hogy azt nézi (valami egyre ismétlődő, idegesítő vetélkedőszerűséget), közben csokikat majszol - rövid idő alatt gyógyszerfüggővé válik.

Ez valami hihetetlen. Az, hogy elcseszi az életét három egészséges, huszonéves, felnőtt ember, mert drogfüggők, mert minden szart belepumpálnak az ereikbe, hogy már semmi nem érdekli őket, csak haladnak egyre-egyre lejjebb, csúsznak, sodródnak... hát ebben nincs semmi. Persze ez is hihetetlen, és sokkoló, és értelmetlen...
De az anya!! Az idős nő, aki egyedül van, egész nap a tévé előtt, majd egyszer csak megcsörren a telefonja, és valami barom azt mondja neki, hogy behívták a tévébe, ő is játékos lehet. Itt kezdődik minden. Fel akarja venni a piros ruháját, mert a fia érettségijén is azt viselte, mert a férjének abban annyira tetszett. Persze a ruha már rég nem megy rá. De sebaj, fogyókúrázni kezd, majd valami kuruzsló dokihoz fordul, aki ad neki ezernyi gyógyszert, lilát, kéket, zöldet, narancssárgát. Használ is. A nő fogy. Meg folpörög. Boldog. Mosolyog. Ő a társaság sztárja. Vajon mikor lesz a felvétel? Milyen jó, már majdnem rámegy a piros ruha. Csak küldenék már a tévétől a levelet.
Már csont és bőr. Még mindig nem történik semmi. A tablettákat össze-vissza szedi, már semmi sem elég. A hűtő rátámad. Hallucinál. A tévé és a valóság összemosódik. Gondolja, elindul a tévéhez, megkérdi, mikor lesz felvétel. Csapzottan, koszosan... de a piros ruhában. Őrültnek nézi mindenki. Kórházba, majd diliházba kerül. Elektrosokk. Többször. Kész, vége, egész életére ott marad. Közben a fiáról álmodik, akivel együtt szerepel a tévében.

... és a zenén, a képeken, magán a történeten kívül az sokkoló még, hogy a négy ember sorsát egyszerre látjuk, felváltva kapkodva hol egyikhez, hol másikhoz.
Mindannyian az anyagot hajszolják, kell a napi adag, de van valami bandaháború, nem könnyű hozzájutni. A fiú karja elfertőződik, amputálják, sőt, az is elhangzik, hogy "nem éli túl a hétvégét". A barátnőjéről álmodik, amint piros ruhában áll a tengerparton, ő pedig közelít felé, de nem tudja megszólítani. A haverja börtönbe kerül, dolgoztatják, éjjel pedig a gyerekkorára gondol, és az anyukája biztonságot nyújtó karjairól álmodik. A barátnő nem tud droghoz jutni, csak ha kurvának áll. És megteszi. Eleinte nyomasztja, aztán már nem. Megszerzi az anyagot. Ő miről álmodozik? Szerintem semmiről. Várja haza a pasiját. Persze hiába.

Sokkoló. Még ha távol is áll tőlem a drog, a gyógyszerek, a tévévetélkedők és a fogyókúra.

Sokkoló, mert nagyon is közel áll hozzám. Nem szól ez másról, mint hogy milyen könnyen, milyen észrevétlenül siklik ki az életünk és megy tönkre minden bennünk, körülöttünk.

4/5

Utazás a Föld középpontja felé

Nyughatatlan természet Trevor Anderson professzor. Miután az őrült elmélete miatt veszély fenyegeti az állását, szabadságra megy. Az unokaöccse, Sean és a csinos izlandi idegenvezető, Hannah oldalán nekivág, hogy megtalálja a vulkánt, amely eltűnt testvére szerint a Föld kérge alatti titokzatos világba vezet. Rá is bukkannak a különleges átjáróra, ahová belépve, vagyis belezuhanva, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. Földalatti szörnyek, lávafolyamok és úszó szigetek között próbálják túlélni a kalandot, melynek során az eltűnt báty körüli titkokra is fény derül. (port.hu)

Ahhoz képest, hogy ez egy akciódús, ide-oda futkosós, menekülős, ordibálós kalandfilm, felvonultatva az erre a típusra jellemző összes stílusjegyet (beleértve ebbe a gyengécske, jópofáskodni vágyó poénokat és a szerelmi szálacskát is), nekem valahogy mégis bejött és jó kikapcsolódásnak bizonyult a mozizás. Időnként egészen olyan voltam, mint egy kisgyerek, úgy izgultam-szurkoltam végig. Pedig igazából nem egy nagy eresztés a film, csak az én hangulatomhoz illett most ilyen jól, úgy látszik épp erre a fajta szórakozásra volt szükségem.

Brendan Frasert továbbra sem szeretem (sőt, még csak helyesnek sem tartom), szerintem minden filmjében csak ugyanazt a majomkodást adja elő, úgyhogy rá nem is pazarolnék több szót. Viszont az első sorban leírt kritizáló megjegyzéseim mellé még egyet kell hozzátennem, ez pedig az, hogy a kalandos utazás során nekem kicsit hiányoztak az emberek és egyéb furcsa lények. Lehet, hogy csak azért, mert az emlékeimben még nagyon él az az azonos címmel készült 1999-es film, amit a tévében időnként még mostanában is le szoktak vetíteni, pedig valójában nehéz lenne párhuzamba állítani a két alkotást, hiszen eléggé más jellegűek, más ritmusúak, még a főszereplők karakterei is igen eltérőek. Megfordult a fejemben, hogy talán el kellene olvasnom Jules Verne eredetijét, akkor egészen biztosan fény derülne arra is, hogy vajon élnek-e emberek a föld alatti világban...

3/5