A tökéletes pasi

Tegnap este valami kedves, nem borongós, nem túl mély gondolatokat boncolgatós, vidám, könnyű filmre vágytam.
Nagyjából ezt is kaptam. Az meg csak a hab a tortán, hogy a főszereplő lányka kissé gügye, felnőni nem akaró, önbizalom hiányos anyját Heather Locklear alakítja, aki ugye nem más, mint a Melrose Place általam eléggé utált, majd megszeretett Amandája.

Igazából az egész film olyan kis fura... a nő keresi a párját, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy válogatás nélkül rohangál egyik pasitól a másikig. És mikor szakítanak vele ezek a nagybecsű "úriemberek", ő felpakolja a két gyerekét, az összes motyóval együtt, és más városba költözik. Tehát menekül... általában egyenesen az első szembejövő pasi karjaiba.
De a 16 éves lánya ezt már iszonyúan unja, ezért egy iskolai barátnője nagybátyjának segítségével udvarolni kezd az anyukájának, ő, a saját lánya. Levélben és mélekben jelentkezik, mint "titkos hódoló" próbálja levenni a lábáról a nőt. És sikerül is neki!

Azért valahol rendi dolog ez a lánytól, mert csak fel akarja dobni az anyját. De egy olyan filmes világban, amit már annyira megszoktunk, hogy meg sem lep, hogy a csaj a rohanó, gonoszkodó new york-i világban a suli első napján igaz barátnőre talál és egy szuper, álmodozó szemű pasit is lángra lobbant, nyilván előre sejthető, hogy minden erőlködés ellenére előbb-utóbb lebukik és anyuci rájön, hogy már megint átverték, mint szart a palánkon - csak hát ezúttal nem pasi tette, hanem a kedves leánya.

Ekkor hangzik el az egyetlen mondat a filmben, ami talán azt sugallja, hogy mégis bujkál némi mondanivaló ebben a kicsit kusza sztoriban:

"Igaz, hogy az a tökéletes férfi nem létezett, de te tökéletes vagy, anya."

Na, azért bevallom, élveztem ezt a másfél órát. Romantikus vígjáték, egynek jó, de felejthető.
És a végén természetesen minden jóra fordul. Megtudjuk, hogy mégiscsak létezik tökéletes pasi. És, ki más is lenne, ha nem (lányok, kapaszkodjatok meg) Chris Noth, alias a SATC-ból ismert Mr. Big!!! ;)

Csak egy baj van vele. Számomra ebben a filmben Heather Locklear egy olyan idióta, éretlen tinilány szintjén álló, irritáló, gyerekeivel alig törődő, egyik pasi karjaiból a másikba zuhanó nőcit alakít, hogy szerintem meg sem érdemli Big-et. :P

3/5

WALL-E

Néhány hete láttam ezt a rajzfilmecskét, és most onnan jutott újra eszembe, hogy épp az előbb olvasgattam az elhízásról szóló múlt heti előadást.
Hogy hogy jön ehhez a kis robotos meséhez az elhízás? Na mindjárt kiderül.

Kezdem ott, hogy eleinte nem nagyon lelkesedtem és nem sok jóra számítottam, hiszen mit is várhat az ember egy robotról szóló rajzfilmtől, amiben valószínűleg még beszélni sem fognak valami sokat? :/
No de okosan megoldottam a dolgot: az elejét végig beszél(get)tem és mindent igyekeztem kommentálni. ;) De aztán rájöttem, hogy eléggé lekötnek az események, meg ugye nem nagyon értettem először, hogy mi is történik, és kíváncsi lettem a dolgok magyarázatára.

Nos, a sztori röviden a következő (a végét nem árulom el ;) ): a Föld csupa mocsok, szeméthegyek állnak mindenütt és az emberek már nem tudnak mit kezdeni vele, ezért takarító-robotokat építenek, ők maguk pedig wellness-űrhajókra szállnak, hogy jó körülmények között várják ki a munka végét. Telik-múlik az idő, s a dolgos robotok közül már csak egy marad: Wall-e. Ő teszi is a dolgát reggeltől estig, azonban valójában olyan ő, mint a 200 éves ember robot-főszereplője: vannak érzelmei, van háziállatkája, "kincseket" gyűjt a szemétből, zenét hallgat, "házat" tart fönn, és mindeközben roppantul magányos. Ám egy nap a nagy semmiből előtűnik egy másik robot (naná, hogy egy lány), akinek van egy szigorúan titkos küldetése...

Közben ám betekintést nyerünk az emberek világába is. Már a sokadik generáció él az űrhajón, robotok szolgálják ki őket. Teljesen ellustultak, elkényelmesedtek, már nincs is ember-formájuk, szerintem olyanok inkább, mint valami nagy hernyók. Nem járnak már a saját lábukon, helyette nagy, "önjáró" robot-fotelekben közlekednek. A fotel természetesen ellátja őket mindenféle finomsággal (értsd: gyorskaják, műkaják), telefon (videófon), számítógép és tévé is egyben. Úgyhogy ezek a nagy hernyók csak siklanak az úton, környezetükből semmit sem látnak és csak az előttük lévő monitorra merednek egész nap... és persze híznak és híznak.

Görbe tükör, nemde? Nem ezt vártuk egy rajzfilmtől.

De lehet, hogy épp ezért tetszett nekem. Mert oké, persze, aranyosak a figurák, vannak kedves jelenetek, és egy idő után az alapszituáció sem tűnik olyan lehetetlennek és érthetetlennek, sőt, egy idő után annak is őszintén örülök, hogy a két robot egymásba szerelmesedik... ;) (Tiszta felüdülés, hogy végre egy rajzfilmben nem a hercegkisasszony és a királyfi talál egymásra...)

Szóval, a lényeg az, hogy ez a kis gügyének tűnő rajzfilmecske végül is tökjó volt. :) És voltak benne vicces beszólások, íme a két kedvencem:

- ... és ültetünk majd pizzafát is! :)

- Reklám szlogen: "Viseljen kéket! Az az új piros."

4/5

Kusza kapcsolatok

A Kusza kapcsolatok című vígjáték szexuális életünkön keresztül vizsgálja a párkapcsolati intimitás és sebezhetőség témakörét. A szellemes párbeszédekkel és kompromittáló helyzetekkel teli film egy kapcsolat kezdeti lépéseitől egészen a szakítás utáni drámáig vezet minket, és miközben minden egyes állomást alaposan megvizsgál és kielemez, minden szívszaggató drámai helyzetben rátapint a humorra.
Mindannyian sokat tanulhatunk párkapcsolati téren a filmből, miközben jókat szórakozunk könnyed stílusán. (port.hu)

Így hangzik a hivatalos ajánló. Kár, hogy egy szava sem igaz. A szexet leszámítva. (Szerintem még a vígjáték megnevezés is csak a legutolsó jelenetre érvényes.)

Az eredeti címe az, hogy After sex. Na, ezt szerintem egy kezdő angolos sem fordítaná kusza kapcsolatoknak... :) Pedig a cím nagyon is jól tükrözi a film lényegét...

Kicsit Paris je t'aime fíling, de nem szívesen említeném egy lapon a kettőt, viszont nekem ez ugrott be a különálló, kis epizódokból, apró történetekből összerakott film kapcsán. De ebből pont az a kedvesség, azok a bájos apróságok, és persze Paris hiányzik, ami jóvá, kellemessé, felüdítővé, kedvessé, magával ragadóvá teszi a Paris je t'aime-et. (Aminek sajnos nem láttam a végét, de erősen tervezem újra megnézni, ezúttal végig)

Szóval, a címet érthetjük szó szerint: minden jelenet főszereplője egy pár, és mindig épp kufircolás utáni pillanatban csöppenünk be az életükbe. (Éppen ezért, max egy-két sebtiben felhúzott gatyót vagy inget látunk, de semmi "részletet".) Nem tudom, furi ez, de itt egyik szereplő sem mondja azt: hú, de elfáradtam, pihenjünk kicsit. :) Helyette inkább beszélgetni kezdenek, kettejükről, de igen sokféleképp.

Igazából ez nem egy elveszett ötlet. Nagyon jól is elsülhetne.
Csak nekem az a furcsa, hogy itt egy "normális" pár sem szerepel. Nem, nem hiszem, hogy maradi vagyok, igazából semmi bajom bármilyen szempontból vett "mássággal" sem, mert szerintem ez mindenkinek a maga dolga.
DE! mégiscsak furának tartom, hogy itt nagymamakorú nőci nosztalgiázik az egykori vad orgiákról, vagy tizen-huszonévesek tanakodnak rajta, hogy most akkor melegek-e vagy sem, vagy hogy milyen ízűek a testnedvek, vagy egy egyéjszakás kaland közepébe csöppenünk, vagy épp egy rég "szétment", jelenleg külön-külön kapcsolatban élő pár jár össze, rendszeresen, megcsalni jelenlegi partnerüket.
Wááá. Most komolyan: ez a valóság? Vagy csak szándékosan gyűjtöttek össze ennyire patológiás kapcsolatokat, hogy jobban lehessen "kielemezni"? Vagy csak a "normális" az már uncsi?

Nem tudom. engem jobban érdekelnének "átlagos" párok "átlagos" problémákkal. (Függetlenül attól, hogy azonos vagy különböző neműek-e, mert az nem látok nagy különbséget. Én a Brokeback Mountain-t is kétszer sírtam végig a moziban.) Valahogy szívesebben néznék ilyeneket, jobban is tudnék azonosulni egy olyan párral, akik megismerkednek, találkozgatnak, egymásba szeretnek, "első" dolgokat csinálnak együtt, elkötelezik magukat, esetleg gyerekeik lesznek, majd szépen megöregszenek egymás mellett. Szerintem ebben a sztoriban is merülhetnek fel kérdések, lehetnek problémák, buktatók. És lehetnek (kell, hogy legyenek) érdekes, boncolgatásra érdemes beszélgetések.

Vagy lehet, hogy tévedek és mégis maradi vagyok?

2/5

Rekviem egy álomért

Délelőtt ezt a "furcsa" filmet néztem... és nagyon sokkoló volt. A zenéje, az az idegesítő, egyre ismétlődő fura hang, még mindig itt van a fülemben. A képek, azok a mindig ismétlődő, furcsa kis felvillanó képek... huh.

Nem szoktam spoilerezni, most mégis teszem. Főleg azért, mert ezt a filmet nem fogom ajánlani senkinek sem, hogy nézze meg. :) Igazából... nem szól semmiről. Vagyis, dehogynem. az elején még bosszantó, vagy idegesítő, ahogy emberek széjjelcseszik az életüket, de aztán eljön egy pont, ami már tökéletesen előrevetíti, mi lesz a vége. És én akkor már valahogy úgy éreztem, hogy nem is akarok odanézni. (Szerencsére ezt helyettem elintézték a kedves filmkészítők, mert nagyon gyorsak a vágások, részleteket nem nagyon fogsz fel, csak az a sokkoló érzés erősödik állandóan.)

Négy szereplő: az anya, a fia, annak haverja és barátnője. Az elején rendesen felhúzza az agyam, hogy a srác eladja az anyja tévéjét, hogy drogot vehessen magának. Aztán az anyja elmegy, kiváltja, hazaviszi, majd a dolog elölről kezdődik. Pff. A dolog ott válik érdekessé, mikor az anya, akinek kábé egyetlen kincse a tévéje, és egyetlen szórakozása, hogy azt nézi (valami egyre ismétlődő, idegesítő vetélkedőszerűséget), közben csokikat majszol - rövid idő alatt gyógyszerfüggővé válik.

Ez valami hihetetlen. Az, hogy elcseszi az életét három egészséges, huszonéves, felnőtt ember, mert drogfüggők, mert minden szart belepumpálnak az ereikbe, hogy már semmi nem érdekli őket, csak haladnak egyre-egyre lejjebb, csúsznak, sodródnak... hát ebben nincs semmi. Persze ez is hihetetlen, és sokkoló, és értelmetlen...
De az anya!! Az idős nő, aki egyedül van, egész nap a tévé előtt, majd egyszer csak megcsörren a telefonja, és valami barom azt mondja neki, hogy behívták a tévébe, ő is játékos lehet. Itt kezdődik minden. Fel akarja venni a piros ruháját, mert a fia érettségijén is azt viselte, mert a férjének abban annyira tetszett. Persze a ruha már rég nem megy rá. De sebaj, fogyókúrázni kezd, majd valami kuruzsló dokihoz fordul, aki ad neki ezernyi gyógyszert, lilát, kéket, zöldet, narancssárgát. Használ is. A nő fogy. Meg folpörög. Boldog. Mosolyog. Ő a társaság sztárja. Vajon mikor lesz a felvétel? Milyen jó, már majdnem rámegy a piros ruha. Csak küldenék már a tévétől a levelet.
Már csont és bőr. Még mindig nem történik semmi. A tablettákat össze-vissza szedi, már semmi sem elég. A hűtő rátámad. Hallucinál. A tévé és a valóság összemosódik. Gondolja, elindul a tévéhez, megkérdi, mikor lesz felvétel. Csapzottan, koszosan... de a piros ruhában. Őrültnek nézi mindenki. Kórházba, majd diliházba kerül. Elektrosokk. Többször. Kész, vége, egész életére ott marad. Közben a fiáról álmodik, akivel együtt szerepel a tévében.

... és a zenén, a képeken, magán a történeten kívül az sokkoló még, hogy a négy ember sorsát egyszerre látjuk, felváltva kapkodva hol egyikhez, hol másikhoz.
Mindannyian az anyagot hajszolják, kell a napi adag, de van valami bandaháború, nem könnyű hozzájutni. A fiú karja elfertőződik, amputálják, sőt, az is elhangzik, hogy "nem éli túl a hétvégét". A barátnőjéről álmodik, amint piros ruhában áll a tengerparton, ő pedig közelít felé, de nem tudja megszólítani. A haverja börtönbe kerül, dolgoztatják, éjjel pedig a gyerekkorára gondol, és az anyukája biztonságot nyújtó karjairól álmodik. A barátnő nem tud droghoz jutni, csak ha kurvának áll. És megteszi. Eleinte nyomasztja, aztán már nem. Megszerzi az anyagot. Ő miről álmodozik? Szerintem semmiről. Várja haza a pasiját. Persze hiába.

Sokkoló. Még ha távol is áll tőlem a drog, a gyógyszerek, a tévévetélkedők és a fogyókúra.

Sokkoló, mert nagyon is közel áll hozzám. Nem szól ez másról, mint hogy milyen könnyen, milyen észrevétlenül siklik ki az életünk és megy tönkre minden bennünk, körülöttünk.

4/5

Utazás a Föld középpontja felé

Nyughatatlan természet Trevor Anderson professzor. Miután az őrült elmélete miatt veszély fenyegeti az állását, szabadságra megy. Az unokaöccse, Sean és a csinos izlandi idegenvezető, Hannah oldalán nekivág, hogy megtalálja a vulkánt, amely eltűnt testvére szerint a Föld kérge alatti titokzatos világba vezet. Rá is bukkannak a különleges átjáróra, ahová belépve, vagyis belezuhanva, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. Földalatti szörnyek, lávafolyamok és úszó szigetek között próbálják túlélni a kalandot, melynek során az eltűnt báty körüli titkokra is fény derül. (port.hu)

Ahhoz képest, hogy ez egy akciódús, ide-oda futkosós, menekülős, ordibálós kalandfilm, felvonultatva az erre a típusra jellemző összes stílusjegyet (beleértve ebbe a gyengécske, jópofáskodni vágyó poénokat és a szerelmi szálacskát is), nekem valahogy mégis bejött és jó kikapcsolódásnak bizonyult a mozizás. Időnként egészen olyan voltam, mint egy kisgyerek, úgy izgultam-szurkoltam végig. Pedig igazából nem egy nagy eresztés a film, csak az én hangulatomhoz illett most ilyen jól, úgy látszik épp erre a fajta szórakozásra volt szükségem.

Brendan Frasert továbbra sem szeretem (sőt, még csak helyesnek sem tartom), szerintem minden filmjében csak ugyanazt a majomkodást adja elő, úgyhogy rá nem is pazarolnék több szót. Viszont az első sorban leírt kritizáló megjegyzéseim mellé még egyet kell hozzátennem, ez pedig az, hogy a kalandos utazás során nekem kicsit hiányoztak az emberek és egyéb furcsa lények. Lehet, hogy csak azért, mert az emlékeimben még nagyon él az az azonos címmel készült 1999-es film, amit a tévében időnként még mostanában is le szoktak vetíteni, pedig valójában nehéz lenne párhuzamba állítani a két alkotást, hiszen eléggé más jellegűek, más ritmusúak, még a főszereplők karakterei is igen eltérőek. Megfordult a fejemben, hogy talán el kellene olvasnom Jules Verne eredetijét, akkor egészen biztosan fény derülne arra is, hogy vajon élnek-e emberek a föld alatti világban...

3/5

Dolgozó lány

Hát hogy ez milyen régi, és milyen jó film! :) Valamikor, kicsi koromban láttam már, bár nem hiszem, hogy sokat értettem belőle. Azért persze, most újranézve a filmet, egy-két dologra emlékeztem. Persze csak felületesen.

De volt ebben a filmben minden... sírás-nevetés, izgalom, munka, siker, csalódás, megcsalás, távolságtartó udvarlás, kedves gesztusok, feltörő érzések, lábfellendítős csók, vicces-divatjamúlt frizurák és ruhák és számítógépek, intrika, fordulat, meztelen férfi felsőtestek (na jó, női pucérkodás is van rengeteg... de most komolyan, lányok, ti szoktatok egyes egyszál bugyiban porszívózni???), szimpatikus főszereplő, akinek szurkolni lehet és akiért izgulhatunk, jól ábrázolt karakterfejlődés, és persze happy end, és a tudat, hogy a jó mégiscsak győz a végén.

Tetszett a főszereplőnő karaktere: a sokat lenézett, de okos titkárnő, aki valójában nagyot kockáztat és közben karriert csinál, tele van gátlásokkal, önbizalomhiánnyal, hiszen eddig csak kihasználták, lealacsonyították és megbántották. Tudtam vele azonosulni, mert sokszor ilyen vagyok én is. Nekem is győzködni kell magam, hogy meg tudom csinálni, mint neki élete első tárgyalása előtt, ahol ráadásul profinak kellett kiadnia magát. Ezt a küzdést és fejlődést végigköveti a film, nincsenek benne olyan hirtelen váltások, mint a friss, "mai" hálivúdi filmekben. Itt sokkal jobb a jellemábrázolás. Például az a jelenet is nagyon tetszett, mikor sík idegesen leül az első tárgyaláson, és megkérdezik: Kávét? Ő egyből felugrik és azt mondja: "Igen, hozom", mert már annyira megszokta az ugráltatást...

És hát végül, de nem utolsó sorban: ahogy Harrison Ford tud nézni... elolvad tőle az ember. Pedig én nem is szeretem. szerintem a "nagy" nyálcsurgatós filmjeiben tök öreg, a Star Wars-ban pedig Lüke Szkájvóker nekem sokkal jobban bejött, mint Hang Szóló. ;) Na de amilyen kis komisz kisfiúsan bámult, nézett, udvarolt, koncentrált, kacérkodott, tekintgetett ebben a filmben... én már az első jelenetben belészerettem. ;)

Szóval szerintem jók ám a rég(ebb)i filmek, nem kell lenézni őket. Ezt meg különösen nem.

5/5

Egy bogár élete

A kis szigeten élő hangyák életét két dolog is erősen megkeseríti: a falánk sáskák állandóan megdézsmálják kínnal-keservvel összegyűjtött elemózsiájukat, ráadásul ott van púpnak a hátukon Fürge, a zseniálisan kétbalkezes feltaláló, aki még a sáskajárásnál is veszedelmesebb. Az egész boly számára nagy megkönnyebbülés, amikor Fürge nekivág a nagyvilágnak, hogy segítséget hozzon a sáskák ellen. Arra azonban nem számítanak, hogy Fürge vissza is tér, ráadásul egy halom nála is hóbortosabb cirkuszi bogár élén... (port.hu)

Hát ez egy elképesztően aranyos, jópofa, kedves, izgalmas mese volt!!! :) Én most láttam először, és nagyon kellemes csalódás! Ugyanis a Mézengúz gagyisága után egy másik bogaras filmtől nem sok jóra számítottam... így eldöntöttem, hogy csak belenézek, nem nézem végig... de mire észbe kaptam, már a felénél jártam a filmnek... :) Komolyan, még a sztori is jó, meg fordulatos. :) És szerethetőek a "szereplők". És a kis Pötty, hát ő nagyon cuki volt. Ja, és a végén vannak "bakik". :) Hát, haláli az egész. Teljesen odáig vagyok tőle... :)

5/5

Save the Last Dance 2.

Nos, most az eredeti címet írtam, tekintve, hogy ebben aztán még annyi rap sem volt, mint az előzőben. ;)

Nem akarok sokat írni róla, elég felejthető kis filmecske. Az első jobban tetszett. Azt hiszem, ebben pont azok az apróságok hiányoznak, amik az elsőt olyan kedvessé, a többi zenés tinifilmtől különbbé tették.

Az első részben ugye a balettos leányzó bekerül egy hip-hoppos környezetbe és átveszi az "életérzést", beleviszi a táncába, mint "kortárs elemeket".
A második részben a lány már a menő, legtutibb balettakadémián tanul, mert az álma az, hogy príma balerina legyen. De a hip-hoptól sem akar elszakadni. És persze mindkettőben hyper-szuper tehetséges. (Ja, peeersze... ;) ) Csak persze a szigorú balett tanára örökké cseszteti, így jön a nagy szenvedés, meg az, hogy dönteni kéne...

Én sajnos ezzel a sztorival nem tudtam azonosulni. Végig az az érzésem volt, hogy: "Kislány, essen már le, hogy egy fenékkel két lovat nem tudsz megülni!".

És akkor arról a szenvedésről még nem is szóltam, hogy az első részben megszerzett, megszilárdított szerelemnek itt már nyoma sincs, ellenben a lány már első nap belebotlik az újabb "nagy Ő"-be...

Az tény, hogy ez az új főszereplő lány ügyesebb táncos, mint szegény Julie Stiles. (A főszereplő srác is helyesebb. ;) ) Színésznek viszont elég vinnyogós. A sztori meg... hát az is olyan, amilyen. Ez egy MTV produkció, szóval a párbeszédek is ennek megfelelő színvonalúak, ne várjunk tőle mást.

2/5

Szívem érted RAPes

Ez is csak egy sablon ámérikai tinifilm, de ma ez akadt kezembe, mikor filmbe akartam menekülni bánatomból, úgyhogy újranéztem. Immár harmadjára.

A hivatalos ajánló: Két külön világból, két külön kultúrából érkeztek. Ám minden különbözőségük ellenére közös bennük egy szenvedély - a tánc! A film rendkívül népszerű hip-hop és rhythm & blues zenéje hosszú hetek óta az amerikai lemezlisták élbolyában arat.
Sara, a középosztálybeli, kisvárosi lány arról álmodik, hogy a balettnek szenteli életét. Ám édesanyja halála után örökre el akarja felejteni ezt az álmot. Apjához költözik Chicagóba, szűkös körülmények közé, és megpróbál beilleszkedni a gimnáziumi - jobbára fekete - fiatalok közösségébe. A helyi táncklub legmenőbb arca, a vagány Derek egész más ütemre táncol - a hip-hop lüktető ritmusára. De így sem kell sok hozzá, hogy szemet vessen a szomorú szőke szépségre. Amikor kiderül, hogy mindketten imádják a táncot, arra is rájönnek, hogy egymáshoz szintén szoros szálak fűzik őket. Ám a két fiatalnak nem csak a köztük lévő különbségeken kell úrrá lenniük, hanem barátaik és családjuk ellenállásán is, ha azt akarják, hogy szerelmük maradandó legyen. (port.hu)

Legelőször azt szeretném leszögezni, már a címmel kapcsolatban, hogy, úgymond "törjön le a keze annak, aki ilyet le mert írni" - hogy gimis suliújság kiadómat idézzem. Ki volt az az okos, aki az eredeti címet (Save the Last Dance) így fordította le? Mert értem én, vicces akart lenni, de, szerintem, sok minden van ebben a filmben, de rap az aztán nincs. Legjobb tudásom szerint ugyanis a rap és a hip-hop az két nagyon különböző dolog.

A továbbiakban is kötözködni szeretnék: csak nekem fura, hogy a főszereplő Julia Stiles, aki egy hiper-szuper tehetséges balerinát alakít, nem igazán egy törékeny balerina alkat? Arról nem is beszélve, hogy a statiszták kb. háromszor olyan magasra emelik a lábukat, mint ő.

Na, most hogy a szokásos piszkálódást letudtam, elárulom: szeretem ezt a filmet. Azt nem tudom, miért tetszik, de tetszik. Talán az apró gesztusok miatt. Tetszik a lány apja a film végén, ahogy izgalmában a kalapjával babrál, tetszik az, ahogy a suliban befogadják az új lányt, tetszik az, ahogy a srácot először leseggfejezi, majd együtt táncolnak, majd megtanítja neki a "hip hop életérzést".
De legjobban, rám jellemző módon, na mi más is tetszene, mint a küzdés, az, hogy harcoljunk az álmainkért, az, hogy a kudarc, a mély fájdalom, a bukás után is fel lehet állni, és az, hogy álljunk ki egymás mellett. (Na jó, elismerem, kicsit túl drámaian fogalmaztam...)

Szóval, nekem tetszik ez a film. Még azon is túl teszem magam, hogy a balerinának kétszer olyan vastag a combja, mint nekem.
Bevallom, olyannyira tetszik, hogy máris "úton van" a második része... (amiről most tudtam meg, hogy létezik...)

5/5

A Múmia - A Sárkánycsászár sírja

Na, ha annyit elmondok, hogy a film teljes címét úgy kellett levadásznom a netről, mert eddig számomra csak mint "múmiás film" volt ismert - hát már minden sejthető az iránta táplált érzéseimről. Akkor mért is néztem meg? Hát a Kedves miatt. Ő mégiscsak fiú, úgyhogy el kell néznem neki, hogy ilyesmikre bukik.

Na, most hogy már leszögeztem, mennyire nem az én ízlésemnek való ez a Múmia, és most is csak "kényszerítettek" a megnézésére, talán írkálok is róla.

Szóval, kezdem ott, hogy ez ugye harmadik rész. Az első kettőre csak nagyon halványan emlékszem, valamikor régen láttam, talán tévében, valszeg csak fél szemmel nézve. Az mégis zavart, hogy nem ugyanaz a főszereplőnő (tudom, az "eredeti" terhes) és az is, hogy a gyerek sokat nőtt, a szülők meg alig öregedtek. Az viszont tetszett, hogy a helyszín most nem Egyiptom, hanem Kína. Egy dolog biztos: a kínaiak egyik fele az elmúlt időben Olimpiát szervezett, a másik fele meg ebben a filmben statisztált. ;)

Ez a kínai háttér meg miegymás jól eső frissítést hozott, de amúgy a film szerintem ugyanaz pepitában, mint eddig. Bárgyú vigyorú Brendan Fraser bárgyún vigyorogva múmiákat püföl és megmenti a világot. (Most őszintén: mi vonzó benne? Volt az a film, a George of the Jungle meg a Kőbunkó... hát nekem már örökre a majomképű idióta marad, aki abban ugrált... Ja, és a fiát játszó színész sem túl helyes szerintem.)

Szóval, ott a Brendan Fraser, ott a felesége, aki másként néz ki, mint megszoktuk, ott a fia, aki "koravén" és nem is helyes, ott a sógora, aki egy pipogya alak és fogalmam sincs, mért viszik mindig magukkal, ott a Tigris és Sárkányból az a nagyon helyes kínai nő, aki sajnos keveset szerepel, meg ott egy fiatalabb kínai csaj, a fiú kis barátnője. Hm, kihagytam valakit? Ja igen, egy világuralomra törő, feltámasztott múmiát, aki nyomja ám ezerrel a vizuális effekteket és rohadt nehéz ám legyőzni, de végül (legnagyobb meglepetésünkre) mégis sikerül.

A fent említetteken kívül: egy-két lájtos poén. Hozzáteszem, a JETIk megjelenése nekem hatalmas poén volt (mert tudjuk besenyőpistabácsikéktól, hogy a jeti az nincsenis :D), de kétlem, hogy a készítők is annak szánták. Plusz, úgy három-négyszer hangosan ki is mondtam a film közben: ez már gagyi.

Röviden ennyi. Nyilván, aki szereti az ilyen filmeket, annak remek nyáresti kikapcsolódás. Na jó, azért annak is, aki nincs oda érte, azért egyszer nézhető. 

Na mindegy, tudjuk jól, ízlések és pofonok... Ha mondjuk két éve valaki azt mondja nekem, hogy elmegyek megnézni egy ilyen filmet (értsd: pénzt adok érte), el sem hiszem neki. Na tessék, ezek szerint ennyire vak a szerelem. :$

2/5

Korlátok nélkül

Régi kedvencem ez a film, tegnap az Olimpia miatt néztem újra: emlékeztem ugyanis a film hangulatára (a részletekre kevésbé), és most, a közvetítéseket nézve, újra felidéződött bennem.

Nem ért csalódás. Még mindig nagyon tetszik, még most is csak javasolni tudom mindenkinek. Mert jó, aláírom: van benne kevéske amerikai szirup. (Mondjuk engem ebben a filmben még ez sem zavar. Félreértések elkerülése végett: nyáladzás nincsen!!!) És nyilván, ezer óriási sportegyéniség van, akinek filmet lehetne készíteni az életéről. Ez most Steve Prefontaine-éről szól, a német származású, amerikai közép- és hosszútávfutóról, aki egyetemistaként versenyt versenyre halmozva nyert, rekordokat döntött, nagy közönségkedvenccé vált, majd 24 évesen váratlanul meghalt.

Számomra a film egy huszonéves srácról szól, a küzdésről, a győzni akarásról, az önbizalomról, a fájdalom leküzdéséről, az elszántságról, arról, hogy kigondol, megálmodik valamit, és hisz benne, küzd érte, megtesz mindent, amit erejével bír, sőt, annál is többet.

5/5

Határok nélkül

Az amerikai Sarah Londonban él a gyáros férjével. Az asszony egy jótékonysági gálán vesz részt, amelyet megzavar Dr. Nick Callahan felbukkanása. A férfi szenvedélyes szónoklattal hívja fel az iparmágnások figyelmét a harmadik világ országaiban élő gyermekek borzasztó sorsára. Sarah-t magával ragadja a beszéd. Feladva korábbi életét Nick mellé áll, hogy segítse az egyik afrikai menekülttáborban végzett munkáját. A szörnyűségek láttán Sarah egyre nagyobb elszántsággal dolgozik, miközben mind erősebb vonzalom fűzi a férfihoz. (port.hu)

Épphogy a film végére értem, úgy éreztem, írni akarok róla... most meg azt sem tudom, hol kezdjem el.

Jó volt végre már valami ilyet nézni, komolyat és elgondolkozósat. Ugyanakkor, bár tudom, minden filmet csak kritizálok, ez is valahogy felemás érzéseket hagyott bennem. Vagy inkább: nem is tetszett. :(

De nem értem én ezt! Pár éve még biztos, hogy lelkesedtem volna, gimis koromban meg tuti kijelentem, hogy én is ilyet akarok csinálni, mint az Angelina Jolie. Vagy inkább mint a fickó, az orvos. Most meg annyira nem hatott rám a film, hogy az már meglepő.

Jó, az túlzás, hogy nem hatott. Az eleje még nagyon tetszett. Még Afrika is elég "jó" volt. Afrikába még mindig változatlanul elmennék (tudjuk jól, éhező, beteg gyerekek, Médecins Sans Frontieres, stb.), de ilyen két front közé, bombázós övezetbe szorulni, csak passzióból odamenni, ahol a seggembe lőnek... hát nem is tudom. Egyáltalán, mi a francért kellett otthagyni Etiópiát, aztán Kambodzsát, aztán elmenni Csecsenföldre? Etiópiában már mindenki jól lakott és meggyógyult, vagy mi van???

Oké, nem mondom, hogy nem hatott rám a film, mert tényleg felkavaró, elszomorító, tettre buzdító a sok szerencsétlen, menekült, éhező, beteg. És kifordul a számból a muffin, mikor arról beszélnek, hogy Afrikában 400 kalória jut egy embernek naponta. De ugyanakkor úgy vártam már, hogy segítsenek szegényeken, ne csak beszéljenek róla! És oké, jó pasi a főszereplő, de csak beszél és káromkodik és beszél és káromkodik és beszél és végül fegyverkereskedelembe bonyolódik aztán emiatt jól kinyírat egy csomó embert. Wáá, engem már a sok dumálásnál túlzottan idegesített az egész.

Meg ugye itt ez a nagy lángoló szerelmi szál. :/ Engem nem ragadott magával. Mert oké, igen, szenvedély, évek, távolság, meg ugye a sok éhezőn is segíteni kell... de milyen dolog otthagyni a pici gyerekedet és ellófrálni a világba? (Ez amúgy a véleményem IRL Angelina Jolie nagy "fogadjunk örökbe ezeregy afrikai árvát" kampányáról is. Mert értited, tök gáz már... össze-vissza utazik meg forgat, mennyi ideje jut már szerencsétlen gyerekre? Semennyi. Jó, oké, nem éhezik, de talán némi törődésre is szüksége lenne...)

És végül elmaradt a katarzisélmény. Persze lehet, hogy csak rossz passzban láttam a filmet. Azért vannak ám emlékezetes részek is. pl. mikor kiderül, hogy a nagy "jótékonysági" alapítvány vagy mi, tulajdonképpen lenyúlja az összes pénzt és egy fityinget sem ad az afrikai menekülttábornak. Vagy, a másik véglet: hogy hány ilyen igazi önkéntes lehet vajon, akik ott élnek a táborok lakóival együtt, hányan kockáztatják életüket másokért. Minden tiszteletem az övék.

Az utolsó gondolatom mégis az a filmről, hogy azon a pénzen, amit az elkészítésére szántak, inkább vehettek volna kaját és odaadhatták volna az afrikai éhezőknek. Mármint a kezükbe. Nem ám holmi alapítványnak... Mert összességében nem az elv, a szemlélet, az értékrend, az alapgondolat, a segíteni akarás az, ami ellen kifogásom van ebben a filmben, mert nem. Ezekkel én is maximálisan egyet értek. Én is segíteni akarok (de még kicsi vagyok, és csak kicsiben tudom megvalósítani). Sokkal inkább a mód, ez a sok kavarás... A megvalósítás módja és a lényeg elsikkadása nem tetszett és/vagy akasztott ki a filmben.

2/5 - jó téma, sok lehetőség, rossz megvalósítás

Bűbáj

Giselle-t, a szépséges hercegnőt a gonosz királynő száműzi a varázslatos, dalokkal teli rajzfilmvilágból. Ennek következményeként a lány a mai, modern Amerikában találja magát. Giselle először elborzad New Yorktól, melyben feje tetejére állnak a mesevilágban ismert tételek. Azután találkozik Roberttel, a válóperes ügyvéddel, aki kisegíti a bajból, és akibe lassan, de biztosan beleszeret. Igaz, hazájában már eljegyezte őt Edward herceg. A dolgok összekavarodnak, amikor megjelenik a herceg, ráadásul a gonosz királynő is New Yorkba érkezik, hogy a hercegnő életére törjön. (port.hu)

Elolvastam ezt a port.hu-s ajánlót és máris belém hasított ennek a múlt hétvégi nagy "filmélménynek", ennek a "bűbájos" cukiságnak az emléke... talán egy szike erejével. (Ugye érződik a gúny?)

A film nem az én ötletem volt, de engem is érdekelt, csupán egyetlen dolog miatt, ami (vagyis aki) nem más, mint dr. Derek Shepherd. ;) Hát igen, a Grace Klinika "doktor álompasi"-ja (becsületes nevén: Patrick Dempsey). De nem tudom, valahogy még benne is csalódtam. Meg az egész filmben, úgy, ahogy van. Mert Derek mit csinál? Hát csak "derekesen" néz, semmi több. A film meg... nem is tudom. Inkább volt idegesítő, mint szórakoztató.

Mert jó, aranyos rajzfilmföldön járunk, a királyfi és a hercegkisasszony egymásba szeretnek, fél nap után jönne az esküvő, de a gonosz mostoha elküldi a hercegkisasszonyt a valóságba. Ő meg jól eltéved, elcsatangol. a királyfi meg utánamegy, hogy megmentse. A mostoha meg egy gonosz, pufi fickót is utánaküld, három mérgezett almával, hogy eltegye láb alól. A hercegkisasszony közben összetalálkozik a rámenős, szívtelen válóperes ügyvéd Derekkel Roberttel, aki egyedül neveli kislányát, de úgy, hogy mesekönyv helyett is híres emberekről szólót vesz neki, mert szerinte a mese és a varázsvilág hülyeség.

Na és ugye most mindenki meglepődik, ha elárulom, hogy egy nap alatt a hülye, vinnyogós elvarázsolt hercegkisasszony miatt "kicserélődik" a pasi (de ennek ám nem látjuk nyomát, nincs átmenet, csak egyik jelenetről a másikra megtörténik és kész...), szépen egymásba szerelmesednek, a mesebeli herceg meg elmehet a fenébe. Pedig ő énekel is, meg minden. :D

Na jó, azért voltak benne jó poénok. ÉS: egy aranyos mókuska. (Egy Disney-filmben nagyon meglepő, mi?) De valahogy nem tudtam teljes szívemből derülni a mesebeli herceg felültetésén, illetve, ha még nem mondtam volna: Dereknek Robertnek is van ám menyasszonya... És szerintem, ami még hibádzott a filmben: a kislánynak alig volt szerepe, szinte alig láttuk.

Összefoglalva elmondhatom, hogy bár voltak kedves percek a filmben, engem többnyire mégis idegesített. A történet vége meg kitalálható, bár, hozzáteszem, én végig reméltem, hogy valami más lesz, mert így minden túl egyszerű lenne... Igaz, a mesékben általában egyszerű szokott lenni a megoldás.
Felmerül persze megint a kérdés, hogy nem lehet-e minden kötözködésemet annak betudni, hogy nem az én korosztályomnak készült a film? Hm... szerintem nem. A régi, jó, klasszikus Disney filmeket szerintem minden korosztály élvezné.
Van egy másik kérdés is, de az rám nézve kevéssé hízelgő: mi van, ha már én vagyok annyira megfertőzve a modern, törtető világ által, hogy kihalt belőlem minden tündi-bündiség és nem hiszek a varázslatban? :$

(Érdemes még több képért ide ellátogatni: klasszikus mesefilmek és a film jelenetei vannak párba állítva. Hozzáteszem, engem a film közben ezek a jelenetek (többnyire) kicsit sem emlékeztettek a mesékre...)

2/5

Egy cipőben

Most utánanéztem, és rájöttem, nem az én tévedésem volt, hogy vígjátéknak gondoltam a filmet. A neten is azt írják róla, pedig szerintem nagyon nem az. Szerintem egyszer sem nevettem olyan nagyon rajta. De (talán épp ezért) tetszett. Épp ilyen kicsit gondolkozós filmre volt szükségem.

Mert jó, oké, van két testvér, két lány, akik csak a cipőjük méretében hasonlítanak egymásra, egyébként olyanok, mint tűz és víz. Jól össze is vesznek, mikor a bulimaca ágyba bújik a nővére pasijával. Aztán még le is kövérdisznózza. Komolyan, idáig tiszta vígjáték, nem?

Aztán később kiderül, hogy nem csak a cipőjük méretében hasonlítanak. Igenis, közös a múltjuk, közös a gyerekkoruk, közös a családjuk, annak minden problémájával együtt.

Igazából szerintem semmi vígjátéki sincs benne. Sőt, annyira nem is nőcis, mert ugyan ott az a szekrény, tele cipőkkel, mégis, alig látunk belőle valamit. Ez itt nem szexésnyújorkos cuccparádé. Persze, lehet, hogy szívesen nézegettük volna és ezzel enyhíthették volna egy-egy jelenetben a feszültséget, de szerintem itt nem ez volt a cél. Meg, valahogy így is kicsit hosszúra nyújtott már a film, több, mint 2 órás. (Most komolyan, már ez alapján is, hogy hihette valaki, hogy ez vígjáték??)

Persze van benne szerelmi szál, de nem az viszi a filmet. Sőt, bár kedves és aranyos, és együtt örültem a főszereplőnővel, mégis, ez a szerelem is csak visszakanyarította a történet fonalát a családi gondokhoz.

A film hossza engem nem zavart, viszont egy dolog kissé idegesített: értem én, hogy Cameron Diaznak hitelesen kellett hozni ezt a buliból buliba, egyik pasi karjából a másikba eső macát (tingli tanga, ahogy az egyik néni mondja rá később), de könyörgöm, mért kellett ehhez az is, hogy az összes melle ki legyen pakolva állandóan? :/ Pl. még egy beszólás rá: "Bélyeget ragaszt a fenekére és azt nevezi fürdőruhának?" :)

De essen pár szó a komoly, fölnőtt, jogász nővéréről is: ő Toni Collette. Ismerős az arca, hiszen ő volt Muriel a Muriel esküvőjében, ő volt az anya A család kicsi kincsében. de most nézem a Neten, miben játszott még. Jé, láttam már az Egy fiúról c. filmben, a Hatodik érzékben és az Az órákban is. A Hatodik érzék nagyon meglepett. De, ami még furcsa ezen kívül: Este, Kislány, nagylány, Emma: ezek mind itt vannak mellettem (többek között), megnézésre várnak, és ő mindben szerepel.
Na, de visszatérve ehhez a nemvígjátékhoz: Toni Collette szerintem jót alakít benne. De furcsa nő ám, picit talán azt tudom elmondani rá, mint Meryl Streepre: nem szép, inkább érdekes. Na jó, helyenként szinte csúnya is. De például a szemüveg szerintem nagyon jól állt neki.

És, majdnem elfelejtettem: pár szó a mellékszereplőkről. Krónikus sorozatfüggőként elmondhatom, hogy örültem, mikor ismerős arcokat láttam meg: bár nem nagy szerepek, de szerepelt benne a Grace klinika "új" szívsebésze, Dr. Hahn (furcsa volt ezt a morcnak megszokott nőt szőke bongyor hajjal látni, fagyit eszegetve, ruhástól ágyban fekve, lelkizni a barátnőjével), és a Született feleségekből Susan exférje, aki hozta a sorozatból megszokott formáját.

Összességében, szerintem jó volt a film. Nem világmegrengető, de nem is egy gügye ebéd után punnyadós vígjáték. Kicsit elgondolkoztatós, de mégsincs semmi fellengzős, nyálas duma (Még kísért George Clooney szájából az a bizonyos "a szerelem jó!" monológ. Bloááááá).
Nekem ugyan nincs testvérem, de valamennyire mégis át tudtam érezni a filmet, hiszen elgondolkoztat családról, kapcsolatokról, életről.
Szóval örülök, hogy tegnap alvás helyett inkább ezt a filmet választottam.

4/5

Nem férek a bőrödbe

Szeretem ezt a filmet. :) Már láttam kétszer, de ma ebéd után punnyadva valahogy eszembe jutott és megnéztem újra. :)

Íme a tartalom a port.hu-ról: Dr. Tess (Jamie Lee Curtis) képtelen megbirkózni tinédzser lánya szeszélyeivel, és egy este a szokásosnál is csúnyábban összekapnak. Anna (Lindsay Lohan) rockzenészi ambícióival megy anyja idegeire, míg Tess küszöbön álló házasságát a lánya nem nézi jó szemmel. Két elfogyasztott szerencse süti azonban a fejetetejére állítja az életüket: a csodával határos módon testet cserélnek. A következő nap, amit egymás bőrében töltenek el, sok tapasztalattal szolgál mindkettejük számára. Azonban vészesen közeledik a szombat, amikor Tess frigyre lép jövendőbelijével, s addig anyának és lányának mindenképpen vissza kell jutnia a saját testébe.

A klasszikus "testcserélős" történet, most mégis kicsit másképp. Kedves és vicces, bár egy-két helyen picit idegesít, de sosem sokáig. Meg ugye már úgyis tudom, hogy mi lesz a vége. ;) Számomra, ami a legemlékezetesebb mondat a filmből: a lány ajtaját leszerelik, ő felsikít, az anyja meg megszólal: "A külön szoba kiváltság." :D

A szereposztás is jó. Jamie Lee Curtist sokféle szerepben láttuk már, de szerintem mindent visz az, ahogy el tudja hitetni velünk ebben a filmben, hogy ő tulajdonképpen egy felnőtt testbe bújtatott tinilány. És nem vagyok nagy Lindsay Lohan rajongó, sőt... (nem olvasom a pletykalapokat, de asszem erről a csajról hallottam vmi olyasmit, hogy egy nagy buliribanc...) de a hisztis tinilány karaktert nagyon jól hozta; az anyja pont ezt tudta elképesztően jól utánozni!! :) Szóval még egyszer mondom: iszonyú jó alakítás. És... ha ciki, ha nem, bevallom: nekem a zenéje is nagyon tetszik. Kivéve egy helyen: amikor britniszpirszt kezdenek énekelni... :/ Bár a maga nemében az is aranyos.





(Nem tudtam dönteni a két videó közül. Az első a teljes klipp a teljes dallal, a második meg olyan vicces. :) )

Szóval, ez jó kis film, igazi kis kikapcsolós. Sőt, talán családi mozinak is elmegy. A kisfiú reakcióin például jókat nevettem. :)

(Viszont van egy nagy hiba... tényleg, a legnagyobb: valami iszonyúan megkívántam most egy karamellás kávét!!!!!! :) )

5/5

Kegyetlen bánásmód

A kegyetlen bánásmódról elsőre nem egy romantikus vígjáték jut eszembe, de nem baj, nem is romantikus vígjátékot kaptam. Legalábbis szerintem.

A történet: Miles Massey nagymenő Los Angeles-i válóperes ügyvéd. Sikerei csúcsán van: lenyűgöző az ügyfélköre, a pereit nagy arányban nyeri, a szakmában tisztelik, sőt, még egy kikezdhetetlen házasság előtti szerződést is elneveztek róla. Az élete mégis üres és unalmas. Miles ezért új kihívásokat keres. Ez pedig a gyönyörű Marylin Rexroth személyében érkezik, aki Miles egyik ügyfelének leendő ex-felesége, és egy magánnyomozó segítségével ki akarja forgatni a dúsgazdag férjét a vagyonából. Miles meghiúsítja az akciót, ám a nő nem hagyja annyiban a dolgot, ráadásul veszedelmesen csinos is. (port.hu)

Ez a film lehetett volna akár egész jó is. Tényleg. És hinni is akartam, hogy jó lesz. De az utolsó reményem is elszállt, mikor George Clooney a film vége felé előadta a kis monológjában, hogy: "A szerelem jó." Azta!!! És ha itt még nem fordult fel teljesen a gyomrunk, hát a következőkben, amikor a sok arrogáns, vérszívó, "nekem semmi sem szent" válóperes ügyvéd feláll és elkezdi megtapsolni, biztosan. Hát szóval...

És akkor még arról nem szóltam, hogy a mi egykori Ross dokink olyan gügye alakítást nyújt, olyan gügye szerepben, hogy... nem is találok rá szót. Ez a sok bárgyú vigyorgás, meg minden túljátszott vígjátéki "ugye milyen vicces vagyok" nézés... :/

Pedig úgy sajnálom, mert egész jól indul. A közepénél meg már minden előre kitalálható, de akkor már a sztori laposságáról a sok bárgyú alakítás eltereli a figyelmet.

Vígjátéknak oké, vígjáték, de romantikusnak annyira nem romantikus... Mitől lenne romantikus? Mert Clooney első látásra beleszeret a nőbe? És utána "úgy" néznek egymásra? Háát... ennél azért többre számítottam.

1/5

Harcosok klubja

Amerika nagyvárosainak pincéiben egy titkos szervezet működik: ha egy éjjel az utca összes nyilvános telefonja összetörik, ők jártak ott; ha egy köztéri szobor óriás fémgömbje legurul talapzatáról, és szétrombol egy gyorsétkezdét, az az ő művük; ha egy elegáns bank parkolójának összes autóját rettentően összerondítják a galambok - az sem véletlen. Vigyáznak a leveleinkre, átveszik telefonüzeneteinket, kísérnek az utcán: és még csak készülnek a végső dobásra: a nagy bummra... Pedig az egészet csak két túlzottan unatkozó jóbarát találta ki: azzal kezdték, hogy rájöttek, nincs jobb stresszoldó, mint ha alaposan megverik egymást. Pofonokat adni jó. Pofonokat kapni jó. Számukra ez a boldog élet szabálya.
A történetet egy jól szituált, de cinikus és kiábrándult fiatalember meséli el. Nevét nem tudjuk, néha Jacknek (Edward Norton) hívja magát. Önismereti terápiás csoportokba jár, mégsem kerül közelebb valódi énjéhez és embertársaihoz. Véletlenül összeismerkedik Tylerrel (Brad Pitt), akiben felfedezi hiányzó tulajdonságait. Tyler egy különös, titkos társaság megalapításával próbál megszállottan úrrá lenni a világ káoszán. A Harcosok Klubjának híre hamar elterjed a túl hamar meggazdagodott menedzser nemzedék tagjai között, akik egyre intenzívebb élményekre várnak. Az egyetlen, aki a két rokonlélek közé ékelődik, egy nő. Marla (Helena Bonham Carter) kétségbe vonja Tyler erőltetetten férfias ideológiáját. (port.hu)

Hogy ez mekkora film!! Imádom, egyik nagy kedvencem volt. Most láttam talán negyedjére, az unokatesómmal néztük meg, és ő is odáig volt. Ámult és bámult. Én a végén, a "nagy felismerés" pillanatában az ő arcát néztem fél szemmel, kíváncsi voltam a hatásra. Hát igen. Várakozásomnak megfelelő volt. Nem is lehet más, hiszen ez tényleg beteg egy film. :)

Amúgy pár éve olvastam a könyvet is, de az... kicsit más. A vége eleve más. Meg azért valljuk be, mégiscsak más olvasni, és más nézni. Már csak Brad és Edward miatt is. ;)

Amúgy nekem a vége kicsit olyan "közönségesbűnözőkfíling". Na mondjuk az ennyire nem ütős film, főleg így sok év távlatából, de ez a bizonyos rácsodálkozás ("óóó te jó ég, én ezt nem gondoltam volna, aztaaaaaaaaaaaa hogy 2 órája itt izgulok, erre tessék....... nahát") engem a Közönséges bűnözőkben ért először.

Szóval, összefoglalva: Harcosok klubja - akármikor, akárhányszor. Ha épp van hozzá kedv, van hozzá gyomor, és képes vagy befogadni a beteg hülyeségeket. És a vicc, hogy a végén kicsit talán el is gondolkozol.

5/5

Kung fu Panda

Hát... ez a film tipikusan a "nem rossz" kategória, de sajnos ez a maximális dícséret, amit ki tudtam csikarni magamból. Szóval nem egy Madagaszkár (riszálom úgyis-úgyis ;) ) meg nem egy Jégkorszak. Meg nem is egy Ratatouille. De attól még aranyos. Időnként. Vicces is. Időnként. Unalmas is. Időnként.

Szóval valahogy úgy kell elképzelni, hogy néha majdnem elkezdtem unatkozni, de mire tényleg unatkoztam volna, jött egy poén vagy valami aranyos rész (vagy legalább a mellettem ülő kislány elkezdte püfölni a székem vagy egyéb fincergést talált ki), és kicsit mégis felrázott. A vége meg ugye jó volt... csak nem tudom eldönteni, hogy tényleg az a "vilárengető csatajelenet", amiről oly sokat olvasni, okozta-e ezt az érzést, vagy az, hogy az órámra nézve láttam, hogy mindjárt vége.

Persze lehet, hogy a hiba bennünk volt, mert ez mégiscsak egy rajzfilm, és a célközönség mégiscsak egy picit fiatalabb korosztály, mint mi. Tény, hogy előttem egy kissrác NAGYON élvezte. :) Ugyanakkor, elgondolkoztam, hogy néhány poén azért nem teljesen nekik szólt. Vagy csak én vagyok már túl öreg?
Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy végig azt vártuk, hogy a panda "összejön" a tigrissel. De nem jöttek össze. Hm... lehet, hogy legközelebb nem a moziba kéne mennünk kiélni a perverzitásainkat?

No nem baj, mindent egybevetve azért elmondhatjuk: egy "nem rossz" kis kikapcsolódós nyári mozi volt. És: Everybody Likes Kung Foo Fighting, tütütü, tütütü, tütütűűűűűű... ;)

4/5

Mamma Mia!

Még múlt héten, a bemutató napján láttam a filmet, és legszívesebben azonnal írni akartam volna róla, mert akkora élmény volt. :)

Kezdem azzal, hogy nem vagyok nagy ABBA fan, és nem a hetvenes-nyolcvanas évek slágereit hallgatom, főleg nem diszkó számokat. És gondolom ezzel sokan vannak ugyanígy. De olyan szerintem nincs, akinek ha azt mondják Money, Money, Money, ne ugrana be egyből a dal. És akkor még ott van a Waterloo, a Mamma Mia, vagy a Thank You for the Music is. Szóval szerintem ezeket mindenki ismeri, ha nem is névről, hát a dalok refrénjének első pár sorából biztosan.

Mint már írtam, a bemutató napján néztük meg a filmet, tehát RENGETEGEN voltak. A Kedvessel mentem, aki ott szörnyülködött, hogy hová keveredett, "ennyi nő között egy moziteremben - ennek csak valami rossz lehet a vége"... Persze, mert nem "fiús" film, nincs benne dirr-durr-piff-puff, sem fröcsögő vér, sem emberevő robotok, sem gyilkos zombik. (Na jó, azért nem ez a színvonal nála sem, de gondoltam kicsit eltúlzom a dolgot ;) ) Szóval, folyamatosan azt hallgattam tőle (persze csak viccesen évődve), hogy mennyire unatkozni fog, és hogy hozhattam el egy ilyen "nőcis filmre"... aztán persze, gondolhatjátok, akkorákat kacagott a filmen és olyan jókedvűen ültük végig azt a két órát, hogy hamar rájöttem, az egész csak rizsa volt. ;) Olyannyira, hogy azóta is ABBÁt hallgat, sőt, a legváratlanabb időpontokban kezdi el énekelni, és/vagy ragad karon és kezdünk el táncolni a konyha közepén a Mamma Mia-ra. ;)

Na, hogy a lényegre térjek, a film nagyon nagy volt. :) Tényleg rengeteg nevetés, de nem olyan hülyéskedős, hanem kedvesen vidám, mint maga a film. És akkor persze még nem beszéltem a gyönyörű görög sziget(ek)ről, ahol a film játszódik, a kedves karakterekről és a szuper színészekről. Hmmm, talán most mindent felsoroltam, ami egy jó filmhez kell, mert ugye a jó zene és az érdekes sztori már adott volt. :)

Nem tudom, mi van ezekben a zenés dolgokban, musicalekben, operettekben, de most, hogy visszagondolok, az elmúlt 2 nyáron is, összejött egy-egy ilyen élmény, szabadtéri színház, satöbbi, amikor egyszerűen el voltam telve ezekkel a művekkel. Vagy ezzel mindenki így van, csak én vagyok aki ritkán jut el ezekre az előadásokra? Hmm... bocsánat, megint elkalandoztam.

Szóval, annak ellenére, hogy én általában a drámát, a világmegváltó gondolatokat, a lassú haldoklást és az élet értelmén való töprengést középpontjába helyező filmeket tartom kedvenceimnek, mégis, a Mamma Miát nagyon élveztem. :) Jól van na, tudom, nem kell mindig keseregni... csak ezt mindig elfelejtem.

Bár ez már elég ismert, azért a sztoriról röviden: adott egy lány, aki nem ismeri az apját, de megtudja, hogy anyja anno három pasival is kavart, így meghívja az esküvőjére a három potenciális apa-jelöltet, "lesz ami lesz" alapon.

Azokon kívül, amiket eddig felsoroltam, számomra a legnagyobb élmény Meryl Streep volt. Hát igen, mióta láttam vele A szív hídjait, és bevallom, no, a végét végigzokogtam, tudom, hogy páratlan színésznő és nálam abszolút favorit. Mégis, meglepett (pozitív értelemben!!!), amit ebben a filmben produkált. 59 évesen spárgát ugrik az ágyról!! És még a balga, tingli-tangli, buliközpontú jelenetben is olyat alakít, hogy a tiniket simán lejátssza a vászonról!! :)

És akkor még nem is mondtam a lényeget: ez ám nem olyan film, hogy kiállítunk néhány csinibabát, aztán majdcsak tátognak valamit az ABBÁra. Nem. Itt kérem szépen Meryl Streep énekelt. DE MÉG HOGY!!! Láttam egy werkfilmet, amiben az együttes egyik tagja is nyilatkozott és elmondta, hogy bár ezeknek a hálivúdi színészeknek eléggé féltek a hangjától, de Meryl Streeptől már az első pillanatban elájult, de aztán később rájött, hogy nem kellett volna, mert ezt még simán tudta fokozni! Szóval még ő is (akinek nyilvánvalóan több hallása van, mint nekem) teljesen odavolt a hangjáért.
(A filmben azért ez nem mindenkiről mondható el, de ezt majd később.)

Meryl Streepben amúgy az a csodálatos, hogy nem tudom megmondani, mi benne a csodálatos. :) Én tényleg odavagyok érte, de én is, félve ugyan, ki merem jelenteni, hogy ez a nő fiatalon sem volt szép. Mármint, a szónak a megszokott értelmében. Nem néz ki úgy, mint egy modell, de, ami fontosabb, nincs is rá szüksége! Ő inkább érdekes, vagy különleges. Neki KISUGÁRZÁSA van! És ez sokkal fontosabb. Valami megfoghatatlan, valami magával ragadó. (Persze nem mondom, hogy ronda! Szeretnék én így kinézni majd ennyi idősen...)
Ezen kívül, rájöttem, hogy van neki az a sajátos kis kuncogó nevetése, sokszor még a tenyerét is összecsapja. Szerintem ez az ő sajátja, nem szerep, és biztos, hogy IRL is csinálja. :) Szóval szerintem egy iszonyú jófej nő lehet. :) Ez a kis nevetés meg az egész kisugárzása teszi őt utánozhatatlanná, kábé olyan ez, mint Meg Ryan és a locsi-fecsi, hebrencs szőkesége a romantikus vígjátékokban. Ezeket nem lehet nem szeretni. :)

No de lássuk a többieket, a fiúkat.
Elsőként egyből ott van Colin Firth. :) Óóó, Mr. Darcy! :) Nem tudom, hányan vannak így vele, de szerintem ha őt meglátjuk BÁRHOL, bármilyen filmben, az ember lánya máris elkezd a szája szögletében mosolyogni, somolyogni egy kicsit. :) Amúgy, bár nem koncentráltam külön erre, de itt Mr. Darcy biztos, hogy nem sokat van vizes ingben. Persze nem kell félni, többnyire kinyitott fehér ingben jön-megy, de a film végén, amikor mindenki vizes, ő bizony félmeztelen.
Persze itt is hozza a formáját. Hogy Bridget Jones-t idézzem: "mintha egy bazi uborkát nyomtak volna az ülepébe". Na, a film elején ilyen is a kis öltönyében, Londonból érkezvén. Aztán persze megváltoznak a dolgok és elhangzik a szájából az a mondat, amin azóta röhögünk: "légy spontán!" :D
És ami fontos még: ebben a filmben most azt is megtudtuk, hogy Mr. Darcy énekelni is tud, méghozzá elég jól! Én több szerepet adtam volna neki, de nem, nem csak azért, mert ő Colin és elfogult vagyok. ;)

... hanem azért is, mert Pierce Brosnan viszont nem tud énekelni. Ááá, komolyan, félelmetes szegény. :( Jobban jártunk volna, ha ő megmarad 007-esnek.
Egyébként a film legkomorabb (persze korántsem annyira komor) pillanata számomra a The Winner Takes it All környékén volt. Na, most képzeljétek hozzá, hogy még azon is aggódnom kellett, hogy Meryl Streep ott éneket a gyönyörű hangján, és áll mellette a 007-es és minden pillanatban félek, hogy kinyitja a száját! ... Aztán persze, elárulhatom, nagy megkönnyebbülés, hogy mégsem teszi.

Sokat írtam, és nemcsak a filmről. Röviden elintézhettem volna csak annyival: remek nyári film, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézze meg. De számomra egy nagy élmény is volt, amit most jó volt felidézni. Rég mosolyogtam egy film közben ennyit és rég jöttem ki utoljára ilyen felszabadultam egy moziból.

Végezetül, még egy apró sztori: a film végén, a legeslegvégén, már a szereposztás alatt, még megy egy ABBA dal. Nos, a teremből kifelé lépkedve, még láttam, hogy voltak, akik a helyükön maradtak. Például egy fiatal nő a barátjával, épp mellettünk ülve. A fiú átölelte, a nő egész közel bújt hozzá, a szemébe nézett és csendesen énekelte neki a dalt. Aztán később, 3 idősebb barátnő mellett haladtunk el, és ők is együtt énekelték a számot.
Én ekkor már meg is hatódtam. Szerencse, hogy az arcomon még mindig a letörölhetetlen mosoly látszódott.

5/5